A "Lolita életmód-tanácsok" után szabadon

Az én Valakim azt tanácsolta, a „gardróbos” blogot olvassam el, de én a Baby és a Csillagokban találtam meg egyelőre azt, amire szükségem van. =) Nagyon tetszik Nanaberu stílusa, a Lolita leckék igazán a hasznomra vannak, ha mondhatom ezt. Olvasom a kommenteket is, így ismerkedem kicsit a többiekkel és a többféle látásmóddal, stílussal, élettel. =)

Most az életmódtanácsoknál tartok és azt gondoltam végig, mit csinálok vagy csináltam, ami „lolitás”. A lakberendezés egyelőre inkább fejben történt meg, mintsem a szobámban. Rajta vagyok az ügyön, mondjuk így. =) Megálmodtam, hogy olyan szobát szeretnék, aminek két fala ciklámen színű, a másik kettő halványsárga. Nagyon ütős lenne, visszaadná azt a kettősséget és kontrasztot, ami bennem is megvan. Csak nem tudom… talán, ha majd kiforrottabb leszek, másképp fogom gondolni, a kontraszt és kettősség csökken bennem és akkor nagyon nehéz lenne a cikláment eltüntetni. =D No meg vannak azért akadályok előttem szépen, amik tudom, hogy arra valók, hogy leküzdjem őket, azonban azt gondolom, a szobafestés ilyen nagy mértékben nem jó ötlet. Nálunk minden fal fehér, praktikussági okokból. Én nagyon régóta szeretnék színt a szobámba, csak a szüleim sosem engedték. Most, hogy már nincs beleszólásuk, már nem tudom, hogyan is kéne. Szóval mielőtt komoly munkálatokba kezdek, tanulok, ellesek pár praktikát, ötletet gyűjtök, aztán majd meglátjuk. =) Most a szobám igen távol áll attól, amit lolitásnak mondok. Amit megtennék, azt nem írom le, mert hosszabb lesz, mint a sok képes bejegyzésem kettővel ezelőtt. =D Inkább arról számolok be, eddig miket csináltam. Szelektáltam. =) Mindig azt mondtam magamnak, majd jó lesz valamire, majd csinálok vele valamit, sajnáltam kidobni – hát eljött az az idő, amikor lelkifurdalás nélkül kitettem a kukába. =) És még azon sem gondolkodtam, hogy milyen dolog már kidobálni például ruhákat. Apa zsákokban gyűjti, amit a szeretetszolgálatnak lehetne adni – a kérdés már felmerült bennem, hogy az mikor lesz odaadva, de nem az én dolgom. =) Megszabadultam a feleslegtől – és még sok helyre nem néztem be. Kellene egy nagyon nagy takarítást csinálnom, nem csak egy ilyen átlagosat, majd azt is megejtem a közeljövőben. =) Rajzoltam a falamra. Ifjú korom legnagyobb álma volt, hogy rajzolhassak a falamra, de az anyukám nem engedte, s mivel érvekkel támasztotta alá, hogy miért nem lehet, hát én elfogadtam és nem csináltam. Most nem érdekelt, hogy nehéz lesz eltüntetni a rajzolmányom, ha már én nem leszek itt. Jól érzem magam, mert teljesült a régi vágyam. =) A falamon mögöttem és mellettem rajzok lógnak le. Egyik falon a saját jobban sikerült rajzaim, azok, amelyekre igazán büszke vagyok. Csak két ismert karakter van, Inuyasha és Joey, a többi saját karakter, illetve van egy ruhatervként szolgáló kép is, de angyalfélének is betudható és van egy kép, amit a Páromnak rajzoltam. Nem túl vidám darab, egy lecsukott szemű lány van rajta, akinek nem rajzoltam meg a száját, s alatta sárga buborékban piros betűkkel egy kérdés van. Kirajzoltam magamból akkor a bánatom, s mivel olyan jól sikerült (szerintem), ezért kitettem a falra emlékeztetőül arra, hogy a kapcsolatunk mindent túlél és van, amit szem előtt kell tartanunk. A kérdés egyébként ez: „Mikor jön el az az idő, amikor nem csak használom a szavakat, hanem meg is érted őket?”, s engem is figyelmeztet arra, hogy ne locsogjak, hanem érzékletesen használjam a szavaimat, jelentsen minden egyes szó mást és a szavaimmal is beszéljek, ne csak a mondataimmal. =)

Sosem tanultam rajzolni, még csak nem is tanított senki, egyszerűen ellestem dolgokat a mangákból, az animékből, azoktól, akiket ügyes rajzosnak tartok, s míg iskolába jártam, a firkálással szinten tartottam magam. Régen rajzoltam utoljára érdemlegeset, képszerűt. Mindig beértem egy szemmel, egy arccal, egy borzas hajjal, vagy valami nonfiguratív dologgal. Aztán jött egy verseny, amire nekiálltam. Levázlatoltam, nagyjából kikerekítettem a történetet, aztán azóta is áll a projekt. XD Talán nem fejezem be, de szeretnék megint rajzolni. Gyerekkoromban sok kreatív dolgot csináltam, a rajzaimat témák szerint külön füzetbe alkottam. Volt divattervezős füzetem, ahova csak ruhák rajzai kerültek, volt olyan, amibe minden más. Festettem is, ennek is volt egy külön füzetkéje. De gyűjtöttem képeket, amiket az újságokból vágtam ki. Volt kívánságfüzetem, ahova azokat gyűjtöttem, amiket meg szerettem volna kapni karácsonyra vagy születésnapomra, s megtaláltam az őskedvencemnek, Jackie Channek szentelt füzetemet is. =) Gyűjtöttem régen a matricákat is, aztán jött a matricacserélős időszak, akkor lett olyan füzetem, amiből ki lehetett szedni a darabokat és cseréltem, már amennyire tudtam. Sosem voltam anyagilag eleresztve, inkább azokat engedte meg az anyukám, aminek volt praktikus oldala is. A matricacserélés nem tartozott ezek közé, így kevés, s az akkori követelmények szerint nem túl értékes példányaim voltak, így gyorsan kiestem a cserélő-körből.

Viszont varrtam. Gyerekkoromban az állatkáimnak takarót, párnát. Később szütyűféléket magamnak. Aztán anyukámmal keresztszemeseztünk. =) Viszont egy munkám sem maradt fenn. O.o” Nem tudom, hova tűntek. Vagy az emlékdobozomba tettem, vagy anyunál hagytam és magával vitte, amikor elköltözött, vagy valahol a házban maradt, s akkor nagy a valószínűsége, hogy kidobták. Nem állt sosem távolt tőlem a kreatívkodás, hajdanán anyukámmal komoly egyezséget kötöttünk, történt ugyanis, hogy választhattam, melyik osztályba megyek. Vagy zene tagozatra megyek és angolt tanulok, vagy pedig kézműves irányba, de akkor németet kell tanulnom. A családban voltak német rokonok, de nem ápoltunk velük rendes kapcsolatot, így anyukám azt tanácsolta, az angol miatt inkább menjek a D-be. Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy kézműves osztályba járjak, így még azt is megígértem, hogy rendesen fogom tanulni a németet. =) Rengeteg mindent kipróbáltam a batikolástól kezdve az antikolásig, a gipszöntéstől kezdve a gipszmaszk készítéséig. Hajtogattunk, rajzoltunk, festettünk, ragasztottunk, vágtunk, maketteztünk. Úristen, egyszerűen ugranak be a képek, hogy miféléket csináltunk és annyira jó visszagondolni rá. Volt egy harmincfős csapat, akikkel nagyon egy hullámon mozogtunk kézműves órákon. Egyébként nem, nekem csak egy barátom volt és kívülálló különcnek számítottam. Ja, és a német… =) Harmadikban majdnem megbuktattak belőle, elegem lett a folytonos igetanulásból, így nem foglalkoztam vele, aztán később 3-4-5 szint közt mozogtam. Attól függött, milyen vagyok, hogy a jegyért tanulni kellett, vagy megérteni a szabályokat. Tanulni nem szerettem, de amit megértettem, azt egész ügyesen használtam. Meg aztán középiskolában igen nagy mákom volt, hogy a második barátnémmal igazi barátságunk lett, s segítettük egymást. Ő volt az, aki szorgalmasan megtanult mindent, én meg az, akinek szorgalma kevés volt, de megértettem sok mindent. Összetettük a kettőnk tudását és kiválóan boldogultunk. =)

Kötésről jutott eszembe… =D A mamám tanított engem kötni, horgolni, varrni. A kötést sehogy se értettem meg, a két tű nem állt a kezemre, a horgolással viszont elboldogultam. =) Nem tudom, miért, de azt választottam hobbinak, hogy maradék fonalakból nagyon hosszú madzagot horgoltam. Legyártottam vagy tíz métert, aztán összegubancolódott, úgyhogy kidobtuk. De horgoltam sálakat, nem csak magamnak, hanem az állatkáimnak. Én híres baba-kerülő voltam és vagyok is. Nincs olyan fajta baba, amit szívesen látnék magam körül. Párom, ismerős lányok mutattak nekem nagyon szépeket. Tényleg szépeket. Volt, amelyiknek kimonója volt, volt amelyiknek más csodás ruhája. Az tetszett is. Az arcnál azonban minden baba elbukik nálam. Fogalmam sincs, miért, ennek okát még kutatom magamban. =) A legszebb arcú baba is ott kapja meg a stoptáblát, legyen szó a legigényesebben megfestettől kezdve a barbie-n át egészen az igénytelenebb játékbabákig. XD Ezzel ellentétben a plüssállatokat annál jobban szerettem. =) Volt cicám, kutyám, nyulam (abból nagyon sok, gyerekkoromban a nyúl volt a kedvenc állatom, aztán tinikoromban váltottam a farkasra – szép kis fordulat), tyúkom, amit csak megszerettem. A mackókat például nem kedveltem. XD Volta aranyos macijaim, de az ágyamban nem kaptak helyet, ami akkoriban az állatkáim szentélye volt. Úgy aludtam, hogy körbevettem magam velük. Úgy tartottam ugyanis, hogy személyiségük van és megvédenek a rossz álmoktól is. Úgyhogy én minden éjjel elköszöntem tőlük és minden reggel köszöntöttem őket. =) Az állatszeretetem kiterjedt az élő, mozgó fajtákra is, kicsi korom óta tartok állatot. A rágcsálók több típusát tartottam, kezdtem a hörcsöggel, aztán lett egerem, degum, patkányom. Utóbbi most is van, a JSK-s loliruhámban (a képen lejjebb) a kedvencemet tartom, Minot. =) Elképedek sokszor, hogy az emberek micsoda tévhitekben élnek velük kapcsolatban, de ennek majd szentelek egy másik postot, ha szeretné valaki. =) Volt nyulam, japán törpepipim, görényem, macskám, kutyám. Volt teknős és hal is itthon, előbbi nekem nagyon nem nyerte el a tetszésem (én a szőrös állatokat preferálom), az akvarisztikát pedig apukám folytatta. Szerettem volna tengerimalacot és mókust is, ezekre azonban nem került sor. =) Ja, s volt időszak, amikor lovat szerettem volna. =D

Hm, kötésről szépen kikötöttem az állatoknál. =)

A kettőről együtt azonban eszembe jutott, hogy hajdanán gyöngyöt is fűztem. =) Nem csak karkötőt, hanem állatokat is csináltam. =) Újabban pedig karkötőt csomózok. A nyáron nekiültem egynek, de valamit nagyon elrontottam, azóta még nem próbáltam újra. Pedig a Párom kért tőlem egy újabb karkötőt. =) Miatta csomóztam az elsőt, nagy vágya volt tőlem kapni egyet ugyanis. =) Karácsonyra azt kapta, többek közt. =D

Ami legjobban érdekel mostanában, az a konyhaművészet. A helyzet kissé nehéz, apám barátnőjével osztozunk a konyhán és mivel saját keresetem nincs, csak azokból az alapanyagokból dolgozhatok, amiket fellelek itthon. Az LJ-men már elmeséltem, hogy kaptam egy nagyon jó szakácskönyvet, kezdőknek ezt ajánlom: Polcz Alaine – Főzzünk örömmel. Fantasztikus könyv, olyan érzésem van tőle, mintha egy idősebb hölgy ott állna mellettem a konyhában és segítene. Nem szeretem, ha irányítgatnak, ahhoz túl önfejű vagyok, viszont ez a könyv rengeteg tanácsot ad. Például mi van, ha odaégettél valamit, vagy ha megégetted az ujjad. De vannak benne olyan tanácsok is, hogy ha ilyen fűszert használtál, mit tehetsz még mellé, hogy ízezd az ételt. A sütitől a levesen át a főzeléken keresztül a sültekig minden, de tényleg minden van benne. =) Nagyon szeretem, valósággal rajongom a könyvért. =) Google kidobott egy ilyet: „Polcz Alaine – Jobb lett tőle a világ!”, s tényleg. =) Nagyon kedvesen, szellemesen ír, könyvben kapott barátnő. =) Süteményt még sosem csináltam egyedül, a nagymamámnak viszont sokat segítettem. Majd ha lesz „saját” konyhám, végre bevethetem magam. =) Már nagyon várom. =D

Hangszer és zene… Tudni kell, hogy gyerekkoromban lett volna lehetőségem énekkarra, zongorázásra, furulyázásra, gitárra, szinte amire csak akartam volna, de nem akartam. Nem érdekelt a zene. =( Ezt rettenetesen bánom így utólag, mivel a zene nagyon fontos része az életemnek. Az élet azonban úgy hozta, hogy hetedikben-nyolcadikban önszántamból járhattam énekkarra, amit nagyon szerettem. Elküldtek pár énekversenyre is, de általában csak okleveleket gyűjtöttem be, mert vagy nem volt megfelelő a dalválasztásom, vagy az izgalomtól elment a hangom. XD De azt én is elismertem, hogy voltak nálam sokkal jobbak, úgyhogy sosem kezdtem el hőbörögni, hogy akármi. =) Mindig rendelkeztem kellő önkritikával. =) Aztán középiskolában B-be kerültem, ahol kötelező volt az énekkar annak, akit kiválasztottak. És engem kiválasztottak. =D Fú, de utáltam, hogy kötelező mennem, de hogy imádtam ott lenni! XD Szeretettel gondolok vissza arra a három évre, a versenyekre. Nyertünk is sokszor. Úgy mondták, na, jövünk mi és visszük a díjat. =) A sulink híres volt az énekkaráról is, ami tényleg színvonalas volt. Most Szegeden énekeltem újra, mióta vége lett az énekkaros időknek. Kicsit „szégyellem” a hangom, mert nagyon sokat mélyült és már rég nem énekeltem be magam rendesen. Más az, amikor valami szóló zenéhez hozzáénekel az ember lánya és az, amikor kiül az erkélyre és nekiáll danolgatni. Azt, ami eszébe jut. És nekem az énekkaros darabok jutottak eszembe, nem a kedvenc számaim. =) Ennek ellenére egy zongoratanárnő azt mondta, nagyon szép tiszta a hangom. Az nagyon megdobta a kedvem. =) Egy vagy két éve tervezgetem, hogy egyszer megtanulom a Chihiro Onitsuka Infectionét, s előadom Conon karaokeversenyen, de még nem mertem igazán nekiállni. =D De nem adtam fel. XD Vágytam arra, hogy egyedül énekeljek sok ember előtt. Úgy kezdtem a középiskolát, hogy gólyahéten elénekeltem a Dzsungel könyve musicalből a Szavakat keresek című dalt. Úgy remegtem, azt hittem, ott esek össze, de olyan ovációt kaptam, hogy az már megrémített. =D Én voltam az egyedüli, aki komolyan vette az éneklést. Az volt a feladat, hogy egy fiú és egy lány külön elénekeljen valamit, miközben az egész iskola bámulja. Az osztálytársam a Boci boci tarkát énekelte el sajátos, enyhén rockos-Mirigyes változatban. =D Amíg a nevem nem tanulták meg, mindig ezzel az előadással kapcsolatban neveztek valahogy. XD Nagyon mókás volt. =) Aztán az egyik ballagáson, azt hiszem, azon, amit mi szerveztünk, az egyik énekkaros társnőmmel szólót énekeltünk. Fogtuk egymás kezét, nagyon izgultunk, de az, hogy ott volt a másik, bátorított minket. =) Végül pedig azzal zártam az ottani életem, hogy diáknapon negyedikben karaokeversenyre engedtem magam rávenni. =D A Bon bontól énekeltem a Valami Amerikát. Istenem, de remegtem! =D Ezzel szemben sikerült hangulatot is csinálnom, s a szakavatott zsűri nekem ítélte vagy a második, vagy az első helyezett díját. =) Már csak arra emlékszem, hogy kaptam oklevelet és csokit, meg hogy utána megérkezett a Párom értem, én meg szinte repültem felé és úgy a nyakába ugrottam, hogy majdnem felborult a lendülettől. =D Meg hogy akkor engedtek fel külsőst a másodikra. =) Ismerték, akkor már vagy egy éve együtt voltunk. =) Ja és kitörő örömsikoltásokkal, reszkető hanggal próbáltam elmesélni, hogy karaokéztam és még nyertem is vele csokit. XD De boldog vagyok még most is, ha erre gondolok. =) Örülök, hogy hagytam magam rávenni. =) Nagyon nagy élmény volt. Utána azzal húztak, hogy jelentkezzek a Megasztárba, én meg csak nevettem rajtuk. Az, hogy valaki el tud énekelni egy ismert dalt aláfestéssel, amit zenéhez értő zsűri értékel valamire, nem jelenti azt, hogy érdemes az ember egy ilyen megmérettetésre. Pedig évekig nyúztak vele, még azzal is megfenyegettek, hogy beneveznek a tudtomon kívül. O.o Féltem tőle. XD De szerencsére nem értékelték ennyire túl az előadásom. =D

Gyerekkoromban elutasítottam, hogy hangszeren tanulhassak, középiskola közepén vágytam rá. Zongora, gitár, dob, esetleg furulya, ezek voltak a kitűzések. Idén nyáron Szegeden tanulhattam zongorázni. Én annyira boldog vagyok… *_* Nagy álmom vált valóra és most meg vagyok lőve, hogy hogyan tovább. Van egy vacak szintetizátorunk, de tanár nélkül, kotta nélkül nem megyek vele semmire. Mivel zenében én az ének felé húztam, azt pedig lehet hallás után tanulni, a kottát nem igazán tudom olvasni. Ahhoz képest nagyon nagy teljesítmény volt, amit lenyomtam nyáron, még a zongoratanárnő is megdicsért és nagy örömömre azt mondta, mikor megkérdeztem, hogy van érzékem hozzá. Úgyhogy reszkessen ő is, meg majd egy másik tanárnő is, mert most már bizony szeretnék megtanulni rendesen játszani ezen a hangszeren. A gitár magányos úton való tanulgatásához még nem érzem elégnek magam, de már ilyen gondolatom is megfogant. =)

Másik, amit középiskolában megkívántam, de nem mertem vállalni, az a tánc. A társastáncokat nem ártana ismerni, de van pár stílus, ami nekem nagyon tetszett. Főleg azok, amelyekben sokat kell ugrálni, mozogni, amik olyan zenére vannak, amiket én is kedvelek. Ja, s persze a hastánc és a kapuiera vonzott rettenetesen. Egyikbe se vágtam bele, mindig azzal nyugtattam magam, hogy sosem késő elkezdeni. ^^;; Azóta kedvet kaptam a baletthoz is, vagy a jazzbaletthoz. =D Volt tervben aerobic is. Igazából minden ilyen törekvésem azzal tört le, hogy nem volt egy társ, akivel együtt mentünk volna.

A barátnőim mind mások. Van otthonülős, van cserfes, van fiús, van, aki csak egy évvel idősebb nálam, de már kész hercegnő, akinek megvan a saját kis palotája hercegestől. Olyan nincs, aki segítene a lolitaságban, a kis fejlődésemben társként. Nem bánom, bár néha jó lenne nem egyedül lenni. ˇ.ˇ Mindenesetre szeretem őket. =)

Írás, mint a lolita életmód lehetséges tartozéka? Ezen egy kicsit felhördültem, de már elgondolkodtam rajta és nem is butaság. Minden, ami kreatív, ami kapcsolható önmagunkhoz, ahogy én látom, az lehet lolitás. Én másképp tekintek az írásra, de aztán rájöttem, hogy a nézőpontom igen… önző? Nem is tudom, minek nevezzem. Másrészt pont én vagyok magam számára a példa, hogy miből lesz a cserebogár. Gyerekkoromban utáltam olvasni. Ez köszönhető egy nagyon pöttynyi diszlexiának, talán. Lényegében nem voltam hajlandó könyvet a kezembe venni, a kötelezőkkel a viszonyom is elég mókás volt. A Vukot sírva olvastam fel anyának esténként – nagyon utáltam, mivel meghalnak benne rókák, az emberek pedig ijesztőek és gonoszok voltak benne. Az Egri csillagokat anyu olvasta fel nekem. Párat elolvastam, de sokat már csak úgy, mintha elolvastam volna. Elolvastam egy oldalt, lapoztam kettőt, olvastam megint egy oldalt, újra lapoztam. Aminek így megtetszett a története, például a Tartuffe, meg talán a Két Lotti, azt elolvastam, egyébként az olvasónaplót úgy töltöttem ki, hogy lemásoltam valakiről, amit nem találtam meg a könyvben. XD Ehhez képest jött a Harry Potter és hopp, megszerettem az olvasást. Anyu olvasta fel nekünk, az volt az egyetlen könyv, amit esti mese címén olvasott nekünk és a mai napig nem tudom, hogyan tudtuk rávenni. =D Azt a könyvet vagy háromszor elolvastam, főleg azt a részt, ahogy leírja Voldemortot. Az nagyon hatásos volt, beleborzongtam. =) Ezután folytattam a HP olvasását, meg kezembe vettem idővel mást is. Így indultam meg az olvasás, később az írás szeretete felé. =) 2005 óta aktívan művelem mindkettőt, főleg az írást. Blogolok, novellákat, regényeket írok. Mostanában rákaptam a százszavasokra, a drabble-ekre, de írtam már verseket, idézeteket, s kisregényeket is. 2005-ben az egyik legtermékenyebb kezdő voltam. És most, öt év után azt mondom, most tanultam meg az alapokat. Egyszerűen a magyar nyelv annyira színes, csodálatos és páratlan, hogy nem fogható semmi hozzá. Szerelmesen szeretem ezt a nyelvet, s mióta ez így van, már értem azt a sok szabályt, ami a nyelvtanára vonatkozik. Miért így írjuk, miért nem úgy, miért így hangsúlyozzuk, miért így képezzük, miért így tesszük össze, miért így elemezzük, miért így értelmezzük, … egyszerűen imádom! =D Amit már említettem ebben a bejegyzésben: a magyar nyelv kiválóan alkalmas arra, hogy ne csak egy mondattal mondj el valamit, hanem a mondatba foglalt szavakkal is hangsúlyozd a mondandód részleteit, fontosságát és súlyát. =D Ezek után csak egyetlen nyelvet tudok még igazán szeretni, s az a japán. =) Nekem sokakkal ellentétben nincs bajom a némettel, nem utálom a szabályait, de hálát adok Istennek, amiért magyarnak születtem. =) Szeretem az országot, a tájait, a nyelvét pedig imádom. A politikától mentes szeretnék maradni, a hülyeségtől pedig távol. =)

Szép kis hosszt hoztam össze. =) Élvezem ennek a blognak az írását. Felelevenednek emlékek… Igazából rengeteget felejtettem, pedig sok jót is megéltem, a rosszakat pedig azért kellett megélnem, hogy olyan felnőtté váljak, aki felelős, gondos és szerető. =) Röviden. ^^