Szeretek a busz első ajtajának lépcsőjén állva utazni. Szeretem a hatalmas üvegen keresztül, kis túlzással a vezető szemszögéből látni a rohanó utat, az elénk ugró úthibákat, már távolról, egészben látni az épületeket. Szeretem, amikor vidáman süt a Nap, sárgás fényével vonja be az egész várost, amely ettől kivonul a szürkeségből és megtelik élettel. Szeretem a Dunát nézni, mágikusan vonz, egyszerűen ha olvasok, ha írok, ha játszom, ha teljesen mást csinálok, s bele vagyok mélyedve, ez a folyó akkor is hív engem és nem bírom megállni, hogy ne nézzem. Minden nap legalább kétszer megcsodálom a Budai várat, a Halászbástyát, a Parlamentet, s a köréjük épült dolgokat. Elidőzök a Gellért hegyen, a híd pillérein, a víz csillogásán vagy fénytelenségén, a benne úszó víztükrök, hajók és moszatnak látszó telepein. Évek óta így van ez és tudom, semmiség, mégis engem annyira boldoggá tesz, hogy immár minden nap újra és újra megcsodálhatom Budapest ezen kis szeletét.
Sosem gondoltam volna, hogy a főváros ennyi mindent tartogat a számomra, hogy ennyire élvezni fogom a benne lakást. Sőt, emlékszem, két évvel ezelőtt még a gondolatát sem engedtem közel magamhoz. Méghogy én oda?! S most tessék, szinte a közepén, a közepében vagyok. És el sem tudom képzelni, hogy ezek után ne így legyen. Nem vágyom vissza vidékre, néha ugyan hiányzik a kert, a cseresznyefám látványa (Istenem, de szép lesz nemsokára!), az érzés, hogy felmászhatok rá bármikor és fel is mászom rá időnként, a kis madarak az ablakom előtti gyepen ugrálva, a kutya ugatása, a macska lusta nyújtózása az ágyamon (oly rég volt, tán igaz sem volt...), a patkányaim mindennapjának hangjai, az ablakomon beeső napsugarak. Most, ha kinyitom az ablakom, az alatta lévő közlekedés hangjait hallom, a trolik és autók motorzaját, néha az emberek hangját. Most csend van, csak a szomszéd halk gitározgatása és a lakótársaim mozgásainak hangja töri azt meg. Most magányom kiterjed, s mégis semmivé lesz, mert Bene szinte mindig talál valami mondanivalót, holott sokszor mást sem szeretnék, csak zenét, egyedüllétet és amihez kedvem van. Szeretnék egy cicát. Nagyon-nagyon. Azért is vágytam egy külön lakásra az apámtól és a barátnőjétől távol, bárhova, hogy lehessen egy dorombolós szőrgombócom, akit az ölembe vehetek, aki köré odagömbölyödhetek, aki meghallgat, mikor nem mondok semmit és hűséges macskahangján felel nekem. És most még a patkánykáim sincsenek velem, nem zörögnek, nem rágják a magocskáikat, nem kaparásznak és nem vitatkoznak a falatokon. El sem tudom mondani, mennyire hiányoznak ezek.
Sok mindenen gondolkodtam az elmúlt másfél hónapban. Hogy átcsöngetek a szomszédba, hogy tanítson engem gitározni. Érdekes vállalkozás lett volna, de nem volt hozzá merszem. Hogy elkérem a lakótársnőnk gitárját és pengetek azon, de mivel kicsit sem értek a zenéhez (kis túlzással élve), nem volt kedvem ehhez. Hogy beiratkozom táncra, melyet meg is valósítottam, holnap lesz az első óra és már nagyon várom, noha félek is tőle. Hogy beérem kutyával, hátha azt hozhatnék, de nem akarok egy ugatós, kicsi állatot, amely olyan jámbor, mint egy növényevő és olyan mozgékony, mint egy madár. Hogy becsempészem a szobába csak az egyik ketrec patkányom, vagy ketrec nélkül Minot (aki már nincs ezen a világon), de lemondtam róla. Gondoltam arra is, hogy elmegyek a Noésokhoz, vagy máshova és hazahozok egy cicát, nem törődve senkivel és semmivel. Állat nélkül üres a lakás, hiába töltjük be öten-hatan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése