Panaszkodom

Beolvastam a főnöknek. Bejöttem ügyfelezésből, itt várt az órákkal ezelőtt lerakott kivezetni való, nekiálltam kakaózni és netezni, mellette nekiveselkedtem azt csinálni, a másik két irodás meg szétrakta a nyilvántartásba pakolni valót, aztán elkezdték elpakolni. Éppen írok, mikor főnök rám szól, hogy segítsek a többieknek, ne lássák azt, hogy ők dolgoznak, én meg netezek, nekem meg eldurrant az agyam. Az ügyfelezés is munka és sokszor nem szórakoztató a baromságot hallgatni, vagy az élettörténeteket, azt meg kifejezetten utálom, mikor az ügyfelezővel úgy bánnak, mintha ő fél nap nem ott ülne kint és dolgozna. Ráadásul a bentiekkel ellentétben akkor tud elmenni pisilni, ha ki tud jönni valaki addig beugrani helyette, inni és enni meg csak fél nap után tud, szóval nem értem, miért van csodálkozva, hogy leül és másra se vágyik. Nem, nem fogok segíteni a kollégáknak, akik nekem se segítenek és szapulnak a hátam mögött és letojom, ez kinek nem tetszik. Undorodom attól, ami itt megy. Felnőtt nők és olyan mértékben ármánykodnak egymással, mint az óvodások piszkálják a másikat, csak a szint durva. Rohadtul elegem lett így az utóbbi két hétben és már alig várom, hogy bíró mellé kerüljek, csend, nyugalom vegyen körbe, ne kelljen senkihez szólni, a fülemre tegyem a fülest, ha elegem van a kolléganőből, akivel együtt fogok ülni és zenével relaxáljak, de komolyan.

Nem értem, miért kell ezt csinálni. Én vagyok a hülye, hogy nem lelem örömöm mások aláásásában, fikázásában, szidásában, a háta mögötti beszólásokban? Hogy taszít ez? Nem hiszem. Bosszant ez a helyzet és rettentően feszélyez, nem győzöm tartani magam, mert nem egy oltári üvöltözéssel szeretném zárni a lakás csoport kezelőirodájával a dolgokat, hiszen tudom, hogy ki tudnak babrálni rendesen később is az emberrel, meg amúgy is utálok balhézni.

Áh... mindegy...