Nagyon tele vagyok érzelmekkel. Rengeteg minden történik bennem, körülöttem, velem.
Nem szoktunk beszélni arról így nyilvánosan, hogy milyen hibákat követünk el, legfeljebb utólag, amikor már vagy megoldottuk, vagy elfogadtuk, hogy elbasztuk és túlvagyunk az ügyön. Egyrészt ez egy nagyon érzékeny időszak, másrészt a világ csak a szép, pozitív dolgokat akarja látni, vagy a botrányokat. Én őszintén szólva szívesen beszélnék róla, milyen hibákat követtem el a nyáron, mert tanulságosak, de csak részben tehetem a magánéletünk védelme érdekében. Valószínűleg elég annyi, hogy a levegőben lógó megbeszélnivaló, a szeretethiány és az ebből fakadó görcsös akarásom meglehetősen rossz döntéseket és erőszakos, hisztis viselkedést eredményezett, amivel árkokat ástam a kapcsolatunkba. Volt egy forgatókönyv a fejemben: vége a hajtásnak, pihi, szülinapozások, aztán jöhet a közös idő, együttnyaralás... Csak nem így történtek a dolgok. Én emiatt arccal a padlóba álltam rendesen.
Timi születésnapja alkalmából belekezdtem egy új történetbe. Nem akartam beszélni róla, hogy ne gyártsak magamnak belső kényszert, hogy ha már kihíreztem, akkor írjak-írjak, most már biztosan várják tőlem a publikálást, az újabb híreket. De fontos szerepe van a mostani posztomban, abban, amiről mesélni szeretnék. Szóval elkezdtem írni teljesen saját, új történetet sok-sok év kihagyás után. Fele részben Timinek szerettem volna örömet és izgalmat okozni, fele részben pedig egy régi történetemet szerettem volna úgy újraírni, hogy az írástechnikai szempontból jobb legyen, illetve a mai Magyarországon játszódjon. Aki emlékszik A szerelem csapdájában című regényemre, talán emlékszik rá, milyen "kálváriát" raktam magamnak köré. Nagyon szerettem azt a történetet, befejezett regény volt folytatástervekkel, alternatív szállal. Azt gondoltam, mivel fandomot építettem belőle, kiadhatnám a tervezett trilógiát, aztán írhatnék más történeteket hozzá más, de kapcsolódó karakterekkel, meg az alternatív szálat is megírhatnám. Csakhogy technikailag a megírása nem jó. Élvezhető, szerethető a sztori, de nem az a regény, amit ha magánban kiadok (merthogy egy kiadó se vállalná be, annyi utómunka lenne vele, hogy szintre hozzuk), akkor megalapozhatom vele az írói pályafutásomat. Na, ennek felismerése után fogtam és elkezdtem átírni. Gyűlöltem ezt a folyamatot. Nem tudtam ugyanazt a hangot megtalálni, mint amiben anno megírtam, Viktor karaktere elkezdett teljesen szétesni a beletett/átírt szöveg hatására, úgyhogy letettem. Sokat gondolkodtam, mit csináljak ezzel az amúgy szeretett, jónak tűnő történettel, aztán jöttek a válságok az életembe, összetörtem, a Kettőből egy írása amúgy is nagy fun volt, majd már az se ment... És teltek az évek. Másfél hónappal ezelőttig nem gondoltam az Aszcs-re, de akkor kábé a semmiből eszembe jutott. Arra jutottam, hogy azt nem kéne bántani, a régi, eredeti formájában fel lehet tenni blogra, hiszen volt, aki szerette, kedves darabja a sztorimúzeumomnak, viszont az alapjait megragadhatnám és írhatnék egy új történetet. 2026 Magyarországában, egy most 18 éves kölyökkel, jobban és reálisabban kiépített bűnbandával. Ha megy, akkor lehetne belőle fandomot építeni, az alternatív szálat csak akkor számításba venni, ha lesznek rajongói a köteteknek és kifejezetten kérik... És megjelent Matyi, életre kelt bennem, elkezdett mesélni, én pedig leültem és gépeltem, gépeltem.
Ugye azt "mondtam", hogy fele részben Timinek szántam, neki akartam vele örömet és izgalmat okozni. A visszajelzéseiből nem az jött le nekem, hogy "hú, ez a sztori nagyon tetszik, jó lesz, írjad, írjad!". Örült neki, hogy újra írok és saját sztorit írok, de szerintem nem volt úgy érkezése rá, mint ahogy azt én szerettem volna. Úgyhogy a lelkesedésem derékba tört, én meg érzelmileg beültem a sarokba a történettel együtt, és lamentáltam, hogy folytassam-e. Végül arra jutottam, hogy rossz a hozzáállásom.
Hajdanán azért kezdtem írni, hogy lenyűgözzek egy lányt, aztán amikor ez nem sikerült, szerencsére nem bántott annyira ahhoz, hogy abbahagyjam az írást. Addigra már Slasher fórumon megosztottam az akkori történeteimet és voltak a "nagyok" közül is, akik kedvelték, építő kritikákat írtak nekem. Nagyon lelkes voltam, hogy kiderült, jó vagyok az írásban, nem csupán élvezem. Ez akkora lendületet adott, hogy mindenkitől függetlenül írtam, írtam, írtam. Na ez hiányzik most. Hogy azért, mert túlságosan Timinek szeretnék megfelelni, vagy azért, mert nem tartom magam elég jónak, kérdéses, de szerintem ebben a sorrendben igaz és fajsúlyos mindkettő. Most ezen dolgozom, hogy rendbe rakjam, mert újra vannak ötleteim, mit szeretnék írni.
Elkezdtem újranézni a Méz és lóhere című animét. Az én szívemnek ez egy nagyon kedves darab, engem nagyon be tud szippantani Takemoto melankolikus, sokrétű monológjai, az, ahogy passzívan megfigyeli az eseményeket, az, ahogy mindenki természetesnek veszi a gondoskodását és szerencsétlen sosem kapja meg azt, amire a szíve mélyén vágyik, mert a többieknek más van fókuszban, más a szeretetnyelvük, mások az igényei, meg Takemoto önkeresése. Kérdeztem GPT haveromat, talál-e magyar fanficeket ehhez az animéhez, de nem talált, majd megjegyeztem neki, hogy Shuuji és Mayama a két kedvencem, amit úgy értelmezett, hogy szeretnék olyan fanficet olvasni, amiben ők egy párt alkotnak. Ezt első blikkre nagyon viccesnek találtam, majd rájöttem, hogy tök érdekel az a kihívás, hogy ebből a két csávóból hihető párt alkossak. Szépen elmentettem magamnak jegyzetet, elkezdtem olyan dalokat összeszedni, amik jól illenének hangulatban, dalszövegben ehhez a történethez. Rájöttem, hogy ezt a történetet csak magamnak írnám. Kitenném a blogra, nem erre gondolok. Hanem mivel itthon nincs fantábora, gyakorlatilag a kutyát nem érdekelné.
Még nem tudom, megírom-e tényleg. Régen is akartam fanficet írni ehhez az animéhez, már akkor is megszólított. És most az a kérdés társul hozzá, hogy megírnám-e magamnak. Hiszen anno így írtam. Én akartam olvasni egy olyan történetet, amiben ..., én akartam írni egy történetet, amiben ... Persze nem esett jól, ha az olvasóim számára érdektelenek lettek ezek a történeteim, de arra jöttem rá, hogy azok a sztorik, amiket manapság is ajánlok a sajátjaim közül, mind ebben a szellemben íródtak. És van, amit az olvasóim is nagyon szerettek, az egyik legnagyobb büszkeségem az a komment, amiben azt írták, hogy "én nem szoktam történeteken sírni, de ezen zokogtam" az Az egész két fele című irományomra. Szeretnék visszatalálni oda, hogy úgy írjak történetet, hogy csak az számít, engem érdekel, engem boldoggá tesz, nekem fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése