Egy projekt bukása

A KIC-es pályafutásomnak lőttek, történt ugyanis tegnap egy oltári balhé a pofakönyv csoportban. Nehéz visszakövetni az egészet, mert kommentek lettek törölve, de amit le tudtam szűrni, hogy valaki gondosan összeírta, az életbe lépő LMBTQ+ ellenes törvény milyen hatással lesz a művészvilágra, így a megjelent és megjelenés előtt álló művekre, amiből kirobbant egy politikai vita. Csak azt nem értem, miért nem lehet felnőtt módjára vitázni, miért kell acsarogni, meg megpróbálni megtéríteni a másikat, de mindegy... Valszeg kell egy bizonyos mértékű IQ ehhez.

Ez lett volna a kisebbik probléma, azonban az egyik admin belekötött egy hozzászólóba, miszerint gusztustalanok és gyereklelket megrontóak a képei. Felszólította, hogy cserélje le a profilképét és a háttérképét, amit a lány nem tett meg, erre kitiltotta. Nos, én megnéztem a lány profilját, és semmi kifogásolnivalót nem találtam benne. Intelligens, kedves, a képei ízlésesek és szexik. A profilképén a vállai és a dekoltázsának a teteje látszik, a háttérképén pedig ugyan szétnyitott fürdőköntösben fekszik, de semmi extra nem látszik a testéből. És egészen addig annak az adminnak sem volt gondja egy képével sem, míg a lány fel nem vállalta, hogy transznemű. Milyen érdekes fordulat, hogy egyből mennie kellett... Szerintem ez rohadtul nincs rendben, aztán ahogy kezelte a dolgot ez az admin... Nonszensz. Amúgy sem szeretem, ha valamit úgy próbálnak lezárni, hogy "jó, hát bocsi, megtettem, mert nem tetszett, megtörtént, most már lépjünk rajta túl", de úgy érzem, nekem, mint LMBTQ+ témában írónak és mint LMBTQ+ személynek, "kötelességem" elzárkózni egy ilyen diszkriminatív és primitív bagázstól.

Arról nem is beszélve, hogy a Fátyolszakadás univerzumát kitaláló admin is azt írta, ő ezzel nem ért egyet, sem a diszkriminációval, sem a kommentek és tagok adminmegbeszélés nélküli törlésével, úgyhogy visszavonja az univerzumának használati jogát, és kilépett a csoportból. Később nagyon úgy tűnt nekem, hogy ennek az adminnak az ízlése, heppje és morálja képezi a csoport működésének alapját, korábban is megesett, hogy önbíráskodott és megszegte a többi adminnal való egyezségét a moderálással kapcsolatban, egy ilyen csoportban pedig borítékolható, hogy lesz következő balhé, hát kiléptem.

Én nem azt sajnálom több íróval ellentétben (ami ugyancsak nonszensz), hogy dolgoztam egy novellán és most nincs hova kirakni vagy beküldeni, mert huszadrangú kérdés. Ha igazán jónak érzem azt a novellát, majd átírom és vagy közzéteszem a saját platformomon, vagy beküldöm egy fantasy pályázatra. Nekem az a bajom, hogy már az írós csoportokba is beférkőzött és mérgez az aktuálpolitika.

Egyébként visszatértem a Kettőből egy világába, pakolom fel a folytatást.

Írós hírek

Elkezdett feloszlani az írói blokkom, ennek hála jelenleg két és fél történeten dolgozom a blogírás mellett, de erről kicsit később mesélek. Először szeretnék írni egy fontos változásról. Mégpedig arról, hogy regisztráltam a Nuuvellára, ami egy nemrég indult, magyar, történet streaming szolgáltató, ahol írókat tudsz támogatni. Az elmúlt 15 évben, mióta írással foglalkozom, egy forintot nem kerestem ezzel, pedig a történetalkotás az életem jelentős részét képezi és fontos szerepe van számomra, így a Nuuvella jó lehetőségnek tűnik. Íróként és olvasóként tud valaki regisztrálni, olvasóként lehet rajongója íróknak és tetszés szerint oszthat szét közöttük támogatást. Mint írónak, fontos az olvasók toborzása, mert aki az író linkjén regisztrál, az automatikusan hozzásegíti az írót minden hónapban az általa befizetett havidíjból 300 Ft-hoz, szóval ha szeretnél engem támogatni a további munkában, ezen a linken tudsz regisztrálni: link. Ez persze nem jelenti azt, hogy mások történeteit ne tudnád elolvasni, vagy másokat ne tudnál támogatni, az oldalon található három csomagnak megfelelően élvezheted a történetek olvasását tőlem függetlenül. A jövőben az új alkotásaimat először a Nuuvellán fogom megosztani, a blogomon inkább az íráskörülményekről szeretnék írni, a Wattpadon pedig egyelőre befejezem a publikálást.

Jó hír:
- Megjelent a Délibáb antológia az Univerzum alkotócsoport gondozásában, melyben szerepel egy cuki, meleg részleges novellám. Ha szeretnél egy könnyed LMBTQI novelláskötetet, itt tudod megrendelni: link.
- Ezen felül a FIOK antológiára sem kell már sokat várni, amiben egy disztópikus sci-fim fog szerepelni. Ha minden igaz, már csak ISBN-re vár, egyébként elektronikus formában lesz elérhető.

És azt írtam fentebb, két és fél történeten dolgozom. Az első egy olyan történet, amit eredetileg HP fanficnek álmodtam meg, méghozzá egy Harry-Teddynek és másfél évig agyaltam rajta. Aztán volt időm gondolkodni a kézfájdalmaim miatt és lejött hozzám a történet. Olyan ihletem volt, hogy egy hét alatt éveket mesélt nekem, mi lehetne a terveimből. Persze leírni nem tudtam... Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha megírnám, de saját világon belül. Nekikezdtem, kicsit döcög, viszont közbe jött a KIC projekt. A KIC a Közösségi Írók Céhének rövidítése, egy csoportosulás, mely egyesületi alapon működve írói pályázatokat hirdet és könyvbe szerkeszti az arra érdemes, beérkező novellákat. Nekem nagyon szimpatikus az, ahogy ők működnek, illetve a Fátyolszakadás projektjük, ami egy alternatív Föld univerzum, ahol megfér egy világban az MI, a mágus, a vérfarkas, a vámpír, az alakváltó és az ember, illetve mind létrehoz magának egy-egy birodalmat. Egy novellát már elkezdtem, egy pedig a fejemben van körvonalakban, ez a fél projektem. Mindkettőben kicsit segít Timi.

Őszintén megvallva nem emlékszem, írtam-e itt valaha Marcellről. Ő egy nagyon régi karakterem, még MoFára találtam ki. Egy illuzionista, aki egy bántalmazó, nárcisztikus mester mellett érik kamasszá. Később persze nem csak kinövi és elpusztítja a mesterét, illetve felhagy az emberek kihasználásával, hanem szembe találja magát az irigy, hataloméhes Árnnyal is, aki egy démontól kapott hatalmat, hogy bosszút álljon az őt elnyomókon, majd hatalmat szerezhessen magának. A két fiú ösztönösen vonzza egymást, mint a mágnes két pólusa, valahol ismerik is egymást, hiszen Marcell egy negatív karakterből lesz pozitív, Árny pedig fordítva, egy elnyomottból lesz amolyan szörnyeteg típus. És az ösztön mindkettőben azt mondja, le kell győznöm, meg kell térítenem az én oldalamra a másikat. A "fél" projektem Marcell azon időszakában játszódik, amikor még a mestere a markában tartja, de minél többet gondolkodom ezen, annál valószínűbb, hogy beleteszem a KIC világába, hanem inkább megtartom őt a magaméban.

Ez a gondolat nem hagyott nyugodni

Évekkel ezelőtt, amikor még a nagyanyámnál éltem, egyszer a fejemhez vágta, hogy "... és tudom ám, miket írogatsz rólam a neten!". Bevallom, összeugrott a gyomrom. Én nem érzem úgy, hogy rosszat írtam volna róla bárhol, de mivel a blogom és az Instagramom is publikus volt, bármelyiket láthatta valaki és visszamondhatta, amit kiértett a posztjaimból. Rögtön végignéztem a kitett képeimet és az alájuk írt szöveget, aztán elolvastam a bejegyzéseimet itt, de nem találtam olyat, ami indokolta volna azt a kirohanást. Később aztán emiatt sem írtam ide, mert nem akartam, hogy mama valamelyik ismerőse tovább ronthassa a kapcsolatunkat. Kérdeztem, ki volt az, aki azt mondta, írtam róla a neten, de nem árulta el, kérdeztem, mit mondott, de persze arról sem mondott semmit, tehát az, hogy ő tudott valamit és a fejemhez vágta, csak arra volt jó, hogy mind a kettőnkben hagyott egy-egy tüskét. Sosem került köztünk elő újra a téma, de most Önhöz szólok.

Kérem, ne a nagymamámmal beszélje meg az itt olvasottakat. Oka van annak, hogy én soha nem próbáltam vele beszélni arról, hogy pánszexuális vagyok, hogy volt vagy van barátnőm is, hogy mit gondolok az LMBTQI emberekről és arról, amiért küzdenek, illetve arról, hogy milyen történeteket írok. A nagymamám nem venné jól. Ezek a dolgok csak éket vernének köztünk, megpróbálna még erőteljesebben a vallás felé terelni, ami eddig sem vezetett eredményre, illetve olyan vitákat képezne közöttünk, ami megrontaná a kapcsolatunkat, mert soha nem fogunk egyetérteni és mind a ketten makacsul tudunk ragaszkodni a véleményünkhöz. Remélem, nem ezt szeretné.

Nagyon ritkán előkerül mama és köztem valamilyen LMBTQI-val kapcsolatos téma. Mikor mondjuk a tévében szó van melegekről, vagy arról, hogy vannak olyan emberek, akik non-binaryk. Mama úgy szokott rá reagálni, hogy ők betegek. Nem esik jól, de vannak helyzetek, amikor jobb csendben maradni és továbbterelni a témát. Na ez ilyen köztünk. Ő ezt így gondolja, és 84 évesen már nem fog megváltozni.

Ha bármilyen kérdése van, ha szeretné megbeszélni az itt olvasottakat, vegye fel velem a kapcsolatot. Email címem: lianihikawa@gmail.com, de szívesen leülök egy teára, sütire is Önnel, vagy bárkivel.

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Kezdjük már el!

Jól eltelt egy év... Szerettem volna visszatérni a blogoláshoz, de azt hiszem, nem álltam készen és még most sem tudom, készen fogok-e állni rá. 2019 elég hullámzó volt, meg is csináltuk Krisszel az évösszegzőt, de aztán nem töltöttem fel ide. A hullámzás azóta nemhogy csökkent, inkább erősödött. Voltak idén nagyon mély bánataim és nagyon magas megéléseim. 2020 a világban is rengeti a földet és szerintem az egyéni életekben is. Hát most ennyit rólam.

Gyors helyzetjelentés

Készülök egy hosszabb összefoglalóval Amadisról és a kalandokról, de mivel vasárnap estig le kell adnunk minden anyagot és még egy novella kellős közepén vagyunk, még nincs teljesen összefésülve minden, szóval csúszom vele. Élek, minden szuper, fel vagyok pörögve, közeledik az angol vizsga is, úgyhogy megint két feléről égetem a gyertyát. XD

Sikerek, örömök, tervek a hónapban

Múlt héten angolon elég jól szerepeltem. Hétfőn, bolondok napján beírattam magam, hogy órák után szeretnék lenyomni egy szóbeli vizsgát, hogy megtudjam, hogy működik, és persze hogy szerepelek. Mindent angolul beszéltünk, rögtön kezdhettem is magam és családom bemutatásával, aztán átnyargaltunk legalább öt témán. El kellett mondanom, mi a különbség köztem és a tesóm között, pár szóban érintettük a háziállatokat, majd mesélnem kellett arról, hogy készítettem paradicsomos szószt egy tésztás ételhez, majd beszélnem kellett a legutóbb látott filmről, amit bekamuztam, hogy a Felhőatlasz volt. Aztán jött a szituáció, amiben eléggé kényelmetlenül érzem magam, mert magyarul se nagyon tudnám, mit kéne mondanom, majd képek. Eléggé megrémültem, hogy nem ismertem fel, hol készült a kép, amit húztam, meg nem adta magát nekem, hogy terelhetném a témát a joker téma felé, ami a környezetvédelem, és elég jól feleltem belőle pár órával korábban. De azért jó lett, meg lettem dicsérve és ha értékelni kellett volna, 70%-ot értem volna el, ami nagyon szuper, mert meglenne a szóbelim. A hallgatási feladattal egész jóban vagyok, a minimum szinte mindig megvan, de a természettel kapcsolatos témákban szép pontokat értem el. Van remény, na. =) Még egy kicsit rá kell gyúrni, és simán meglesz.

Úgy egyébként nincs sok újság. Rém rosszul alszom legalább egy hete, folyton fázom a takaró alatt, már zoknit is húztam éjjelre, pedig télen se szoktam, mégis felébredek. És borzalom, miket álmodok. Egy hete dolgozom két karakterrel álmomban, már megvan kábé a közös múlt, hogy váltak szét, hogy találkoznak újra, kezd kirajzolódni a sztori, de elment egy olyan irányba, ahol a fejem fogtam, hogy te jó ég, ez morbid. XD Emellett meg masszív hülyeségek jönnek, de komolyan. Emellett mostanában rákaptunk a pudingokra és a császármorzsára, azt szoktunk csinálni nasizni, vacsora utánra vagy reggelire.

Na jó, azért van mozgás bőven... Múlt hét előtti hét vasárnap kirúgtunk a hámból. Már nagyon ránk fért némi romantika és finomságok magunkba tömése, amit egybe kötöttünk Máté Bence fotókiállításával, amit nagyon szerettem volna Krisszel megnézni. Elképesztő képeket készített Bence, két kedvenc témám is lett, az egyik a sziluettes, a másik a hangyás, de mivel leírta minden képhez, mennyi időbe telt, mire el tudta kapni a pillanatot és milyen módon tette azt, tanulságos is volt a kiállítás, hogy a fotós élet azért nem fenékig tejfel. Lenyűgöző képei vannak, szóval érdemes Instagramon bekövetni.

Múlt vasárnap anyunál voltunk. Mivel volt egy óránk indulásig, kisminkeltem magam. Vicces volt, mert miután felkentem a két fő színt a szemhéjamra, majdnem feladtam, hogy nem is néz ki jól, lemosom, hagyom az egészet a fenébe. Aztán addig maszatoltam, míg jó lett. XD Voltunk öcsémért apuéknál, apu barátnőjétől kaptam is rögtön két, cirmos levelű elevenszülőt és egy fehér korallvirágot, aztán mentünk anyuhoz. Vissza kellett állnunk az Öreglánnyal való közlekedésre, mert Pisze kuplungjában eltört a rugó és nem szeretnénk ott maradni vele valahol az úton. Hihetetlen, hogy a Tempra állt majdnem fél évet az udvaron, mégis pöccre indult. Hiába, régen még tudták, hogy kell autót csinálni. =D Anyu lassan befejezi a Fuji keresztszemest. Elképesztően jól néz ki, és mutatta, még miket rendelt... Már ijesztgetett vele, hogy tanuljak meg keresztszemesezni, mert annyi mintája van, hogy nekem kell megvarrni majd egy részüket. XD Remélem, nem, mert engem azért ennyire nem köt le.

Ma úgy volt, hogy találkozunk Talyval, ha már elmaradt az előző alkalom, de tanulnia kell angolra és eléggé stresszel is rajta, úgyhogy inkább áttettük másik időpontra. Vasárnap meglátogatjuk Bogicáékat, teszünk egy nagy sétát Győrben, úgyhogy szeretném kérni az időjárásfelelőst, hogy legyen kedves szép idővel szolgáljon nekünk. 18-án a MAGUS versenyhez ülünk össze megbeszélésre, mivel Robi karaktere új lesz a partiban és ki kéne találni, hogy csatlakozott hozzánk, pláne abban a krízispontban. Amadisnak az, na... x) Rá vagyok pörögve, egyszerűen imádom ezt a karaktert. Aztán elkezdtem gondolkodni rajta, hogy angol vizsga után mos már tényleg meg kéne írni egy játékmodult és keresni két, maximum három játékost Krisz mellé. Hiányzik a kalandozás, a feeling...

19-én VR randizunk. =D Mármint nem úgy... XD A Linkup tart egy VR ismerkedőt, ami számomra meglepő, de érdekli Kriszt is. Mondjuk én nagyon örülök neki, mert van egy feelingje a VR-nak is. Roland nagyon benne van a témában, szoktunk róla beszélgetni, mutatott pár játékvideót, meg hozta már be a saját készülékét, hogy mutasson pár apróságot. Látok lehetőségeket a dologban. Bár az nagyon meredek volt, mikor bekapcsolt egy moziterembe, ahol emberek beszélgettek, majd mindenki felém fordult, mikor megjelentem és elkezdtek hozzám angolul beszélni. XD Na, akkor kábé sokkot kaptam. XD A másik durva volt, hogy Viki horrorjátékot szeretett volna kipróbálni VR-ral. Az egyik bemutató nem volt annyira para, csak a végén egy felhőkarcolóról leesik a játékos, zuhan, majd placcsan, de én először véletlenül a másikat indítottam el, ami annyira para volt, hogy lekaptam a fejemről a cuccot. XD

Húsvét még nem tudom, hogy lesz. Amennyire utáltam tinédzserként, annyira megmaradt gyerekkoromból a tömény pacsuliszag és a tojásfestés öröme. Csak már Kriszen, öcsémen és apun kívül nem lenne, aki meglocsol...

Szültél ma már?

Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.

Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.

Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.

Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...

Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.

Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.

És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.

Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.

Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.

Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...

Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...

Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.

Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...

Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.

Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).

Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...

Megyek, ahogy sodor az ár

Megvolt az unokatestvér találkozó tegnap. Felkeltem, kipakoltam a mosogatóból a cuccokat, utána zöldséget hámoztam mamának, apróságokban segítettem, mert természetesen a munka nagy részét már megcsinálta, mire felébredtem - odatette a húslevest és a póréhagymás húst jénaiba. Tíz után kicsivel jött tesóm, előkészítette a kacsamellet, közben beszélgettünk. Nem is maradt igazán dolga neki se, mama váltotta a póréhagymás husit a sütőben a kacsacombokra, gyorsan megcsinálta a rizst. Titokban felvettem anyunak, ahogy öcsém letisztítja a húst, bekockázza a bőrt, mert anyának nagy szívfájdalma, hogy nem láthatja tesómat akció közben, és megkért, hogy videózzam le. Anya azt gondolja, majd akkor fog minket rendesen főzni látni, ha ő már "kripli" lesz, de mondtam neki, hogy szerintem bármelyikünk szívesen megy ételeket készíteni hozzá, ha ez a vágya. Persze tudom, hogy igazából az, hogy vendégeskedhessen nálunk, csak öcsém most apuéknál lakik, én a nagyanyámnál... Szar dolog a válás, na.

Idősebb unokaöcsém érkezett meg előbb. Sajnos pont időre, de még benne voltunk a leves leszűrésében, a köretek szép tálakra helyezésében, úgyhogy nem tudtam átöltözni. Szerettem volna, de már nem szaladtam el, úgy voltam vele, már tök mindegy. A fiatalabbik unokatesóm késett, már megettük a levest, mire befutott. Annak azért örültem, hogy nem kell az üres tányérokat nézni, míg ő is megérkezik, mama elrendelte, hogy kezdünk és kész. Az ételek nagyon finomak voltak, nagyanyám azon csodálkozott, hogy a fiúk előnyben részesítik a rántott húst még mindig, hogy még mindig nem untak rá. =D Miután ettünk némi süteményt is, előkerültek régi fotók, albumok, beszélgettünk. Szerencsére nem volt annyira jó idő, hogy kimenjünk a temetőbe körbejárni, mert egyikünknek sem füllött hozzá a foga. Unokaöcséimet szerintem egyáltalán nem is érdekelte a dolog, tesóm már unja, én meg rengeteget kísértem mamát, mikor gyerek voltam. Az album nézegetés, sztorizgatás tartott vagy két órát, én Krisznek meséltem. Az előző napi eső miatt nem tudott menni fáért, úgyhogy ő nyomta szét a krumplit és keverte pürévé. =D Szegény nagyanyám kérdezgette, kivel mi újság, mit jelent számunkra a barátság, tudjuk-e, kik az őseink, de nem sok választ kapott. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb történik valami, ami nagy csalódást fog neki okozni, mert bár nem szeretem ezt az unokatestvér találkozó-dolgot, azt a részét viszont nagyon is szeretem, hogy öcsémmel ott vagyunk a konyhában.

Késő délután eltörölgettem, amit mama elmosogatott, majd elmosogattam a másik felét a cuccoknak, utána filmet kerestem anyuval való telózás közben. Úgy volt, hogy a A tiltott királyságot nézzük meg, de ráakadtam véletlenül néhány részre a Discovery channel - Szexualitás című sorozatából. Remélem, megtalálom a többi részét is a sorozatnak, mert érdekes dolgokkal foglalkozik. A részek között beszélgettünk, szóval tök jó volt.

Pénteken elég dolgosan indult a nap, takarítottam egy kicsit, mostam és az udvarra teregettem, meg fát vágtunk. Mama felajánlott nekünk némi húslevest, mert mondta, hogy másnap fog főzni, ezt meg nem akarja lefagyasztani, szóval megettük azt. Csináltam - életemben először - mézes-mustáros tarját, és fincsi lett. Több sót és mustárt kell legközelebb beletenni a masszába, talán jót tenne neki, ha még többet pihentetném, de nem panaszkodhatunk. Hozzá kukoricás rizs volt. =D Hódoltam ebéd után a kávé istenének, és telefonon beszéltem egyik osztálytársammal angolról, mert van egy közös ügyünk az önkormányzattal. Nagyon durva, ami itthon megy. December huszadikán akarták elindítani az angol csoportot, de nem jött rá össze elég ember, ezért kitolták a kezdést január hetedikére. Január negyedikén szerződtünk, majd kiderült egy jó hónap múlva, hogy van, aki több pénzt kap az önkormányzattól, van, aki kevesebbet. Utánajártunk, miért van. Azért, mert megváltozott a juttatás alapja. Igenám, csakhogy a mi szerződésünk vissza van dátumozva december 28-ra. Ez nyilván okirat hamisítás, de egyelőre nem ezzel érvelünk, hanem azt próbáljuk elérni, hogy egyáltalán felfogják, hogy nem aszerint kell dátumozni, ők mikor döntötték el, hogy mehetünk a képzésre, hanem azt, hogy mikor szerződtünk. Blőd hülyeségekkel érvelnek, már két kört leveleztünk velük. És közben van, aki kétszer annyit kap, mint mi.... Mert ha ilyen tízezer forintról lenne szó, kepedjenek meg, de így azért eléggé bosszant. Főleg, hogy váratlanul megszűnt a szállítós munkánk. Nem mondom, jó itthon lenni vasárnaponként, de elég nagy anyagi kiesést jelent.

Miután megebédeltünk pénteken, bevittük a ruhákat, mert eléggé lógott az eső lába, majd elmentünk Dodihoz. Dodi a tesóm évfolyamtársa volt általánosban, és nyitott egy cukrászdát cirka két sarokra tőlünk. Isteni süteményei vannak, nem használ semmilyen adalékanyagot vagy színezéket, viszont készít cukormentes, időnként glutén- és laktózmentes finomságokat is. Gyönyörűek a tortái, ízlésesek a díszítései, szóval szeretjük. Előző este derült ki, hogy nyertünk egy fagyikelyhet nála. =D Fenséges volt! Félbevágott egy banánt, közé egy gombóc csoki, két gombóc vanília fagyi került, meglocsolta csokoládé és banán öntettel, jó sok tejszínhabot tett a tetejére, majd arra sült mandula reszeléket szórt. Kétszer, merthogy nem egy nagyot kaptunk, hanem egyet-egyet. XD Direkt keveset ettünk és vártunk is kicsit, hogy leülepedjen, de nekem Krisz be kellett segítsen. ^^ Aztán vettünk hat szelet tortát, mert anyuhoz voltunk hivatalosak névnapozni. Nem sokat töltöttünk itthon, miután hazaértünk, felvettük öcsémet, aztán anyunál teleettük magunkat frankfurti levessel és sült csirkecombbal. Szóval a hétvége igencsak nem volt diétás. =D

Angolon átment másik csoportba az a lány, akivel jóban vagyok. Ő volt az egyik legjobb nálunk és a tanár is látta rajta, hogy nem csupán szenved, hanem érezhetően visszafejlődik, úgyhogy átkerülhetett az erősebb csoportba. Nekem nemet mondott, ami elég rosszul esett, de aztán abban a pár órában, ami alatt leckét csináltam, beláttam, hogy több időre és szorgalomra van szükségem ahhoz a szinthez, hogy ne vérezzek el egy olyan csoportban, ahol két olyan személy is van, akik felsőfokú tanfolyamon kellene legyenek. Viszont így marad a falkaparás, mert kapásból három olyan ember van angolon, akiket kihajítanék. Nem tanul, nem igazán csinál leckét, nem is érdekli talán az egész... Faszér' van itt?! De ahogy összefogott az osztály tanárokkal együtt a titokban hangfelvételt gyártás ellen, úgy azt remélem, valahogy legyőzzük ezt a problémát is. Én azért vagyok ott, hogy megtanuljak rendesen angolul, nem azért, mert itthon nincs fűtés.

Az infóval kapcsolatban viszont nem akarok erőlködni. Megmondom, miért nem. Effektíve volt egy viszonylag erős első évünk, amiből szarra se emlékszem - de konkrétan, meg kellett kérdeznem, melyik programot indítsam el -, és volt egy második évünk, ami lehúzható a slozin. Most meg ugrálnak a fejemen, hogy írjak szakdolgozatot és menjek vizsgázni. Szóval pótoljam be szépen itthon azt, amit ők nem adtak le, szenvedjek egy új programnyelv megtanulásával a nulláról a szabadidőmben, miközben taníthatták is volna, ha a tanárunknak lenne tanári kvalifikáltsága, és nem olyan értelmetlen faszságokkal telt volna az idő, minthogy tizenkét darab alapszintű Word dokumentumot készítettünk el érettségi vizsgákból, és - részemről - hat Excelt. Nem elég, hogy fel kéne áldoznom a maradék szabadidőm és az idegeimet, de szereznék egy olyan papírt, ami részlegesen takarja a szakmát és pont azok a tételek hiányoznak belőle, amik kifejezetten érdekeltek. Na erre azt tudom mondani, hogy szarjon sünt mindegyik. Nyilván nem azt vártam, hogy profit faragnak belőlem a suliban, nem is azt, hogy mindent megtanítsanak az órákon és semmivel se kelljen foglalkozni itthon, de azt felháborítónak tartom, hogy most azért ugrálnak a fejemen, hogy a sulinak jobb legyen a sikerrátája. Mert mi másért?!

Igazából elég nagy rápacsálás ez így, mert nem elég, hogy eltelt két év az életemből ezzel, de cirkusz van a vizsgajelentkezésem körül. Mikor jelentkezni kellett, nem tudtam bemenni, de megadtam minden adatom, hogy jelentkezni tudjanak. Most nem tudom, végül aláírták-e helyettem, de ha igen, akkor okiratot hamisítottunk, ha nem, akkor meg érvénytelen a jelentkezésem. Ha érvényes és szeretném visszavonni, kiderülhet, mi módon jelentkeztem, de lehet, hogy vissza se lehet vonni, fene tudja, mert ofő összebalhézott azzal, aki kezébe vette az osztály ügyét, ofő meg semmit se tud. Kérdeztem szerdán, mifaszvan, erre full kiakadt, és nem elég, hogy választ nem kaptam, még játszotta ott a hattyú halálát. Kedvelem őt, de elhagyta magát, kicsit elszállt, és totál kikészítették a suliban. Elvileg úgy van, hogy ha sikertelen a vizsgám - tehát vagy elmegyek megbukni, vagy el se megyek -, akkor nem végezhetek ingyen több OKJ-t, de ezt se tudom, mert ofő erre se tud válaszolni, a jogszabályból meg nem tudtam kibogózni. Kénytelen leszek bemenni az irodába és felvállalni, hogy tüzes vassal csiklandoznak meg.

Most megint mi a francot csináljak?!

Kicsit eltűntem, mert elfáradtam. Valószínűleg sikerült elkapnom három hete az influenzát is, mert volt lázam, mindenem fájt, aztán egy hét múlva megint rottyon voltam, még az ínyem is elkezdett fájni. Ami viszont jó hír, hogy harmadikán leadtam a javításomat. Még lesz biztosan egy kör, mert a végén már nem láttam át, mi maradt benne, mit húztunk ki, mit írtam át. ^^;; A Lumina verseny regisztrációját még ugyan nem nyitották meg, de igyekszem leszervezni, hogy addigra fixen tudjuk, merre hány méter. Nagyon várom, ideális ünneplés vagy vigaszdíj lesz az angol vizsgák után. xD

Bár szerdán kiderült számomra, hogy az infó suliban február elején egy férfi kezébe vette az osztály ügyét, elkezdett segíteni a szakdolgozatok terén, mindenkit hajt ostorral. Vicces volt, mert megállt előttem, majd mondta, hogy mi még nem találkoztunk, erre bemutatkoztam, majd: "Á! Szóval te vagy az! Már sokat hallottam rólad.". Nem is tudom, örüljek-e, hogy a hírem megelőzött. XD Mindenesetre most erőteljesen bajban vagyok, mert bár kitaláltam én még valamikor novemberben, mi lehetne a témám, programom, de azóta egy millimétert se haladtam vele, mert hát minek. Gondoltam, szerzek vizsgarutint, elbukom, aztán vagy egy másik suliban újra csinálom az oktatást, vagy valami más szakot választok később, szóval jelentkeztem vizsgára. Nos, hiba volt, ugyanis ha megbukom, akkor buktam a másik OKJ-n való ingyenes részvételt. Őszintén szólva legszívesebben visszavonnám a jelentkezésem, mert az angolt akarom nyomatni, és mivel annak és ennek egy időben van a vizsgaidőszaka, oltári szívás lesz. Viszont ha meg mindkettőt tudnám teljesíteni, nyár végén akár tudnék jelentkezni pótfelvételi keretében arra a szakra, ami miatt az angolba belevágtam.

Most megint úgy érzem, hogy el van cseszve minden. Szépen túltettem magam rajta, hogy nem lesz meg az infó, kitaláltam, hogy akkor angol ezerrel, és utána olyan munkahelyet szeretnék, ahol napi szinten szükségem van rá, erre jön ez. Nem mellesleg kicsit neheztelek a többiekre, hogy csesztek szólni, hogy ez történt, mert egy hónappal ezelőtt belekezdeni még lett is volna értelme. Azon agonizálok, megér nekem három hónap szívást ez az egész, van-e értelme, vagy sem.

Ha ez nem volna elég, nagyanyám kitalálta, hogy tartsunk hó közepén megint unokatestvér találkozót. Múltkor is szar volt, miután megjöttek a fiúk. Öcsémmel remekül elvagyunk, én szeretek vele főzni, dumálni, de azt kicsit túlzásnak érzem, hogy fél délelőtt a konyhában vagyunk mamával hárman, hogy elkészítsünk egy két-három fogásos menüt, aztán a nagy unokatestvér találkozóra jövő unokaöcséink beverjék a kaját, majd lelépjenek. Megértem, hogy mama egybe akar minket kovácsolni, de ég és föld vagyunk mi és ők minden téren. Nincs közös témánk, én irtózom is az egyik fiú stílusától, amit ráadásul már a másik is kezd egyre jobban átvenni. Meg nekem szúrja a szemem, mennyire tiszteletlen, neveletlen és nemtörődöm mindkettő, hogy a saját nagyanyjukkal alig voltak képesek csinálni egy közös fotót karácsonykor. Mindegy, azt a két órát majd kibírom valahogy...