Olvasás és írás, meg az álmok

Hát ezzel annyira nem haladtam jól, mint akartam, ha őszinte akarok lenni. Sokat megírtam már a Szeretet ez extrájából, de most egy ideje nem néztem rá, mivel először egy antihősös sztori jutott az eszembe, s azt akartam lekörmölni, majd ezzel párhuzamosan egy luxus bordélyházas sztori is megszületett a fejemben, amit ugyancsak elkezdtem írni, aztán egyikkel se jutottam annyira sokra, mivel a munkám teljesen kikészít.

Belegondolva rengeteg megkezdett sztorim van, mindet megtartottam annak reményében, hogy egyszer befejezem, de lehet, hogy az ilyen félig megírt, igazából ki se bontott történetű darabokat ki kéne törölnöm. Hát mindegy, majdcsak lesz velük valami.

Amíg ilyen írási vakvágányon tengődöm, általában olvasni szoktam. Talán ez volt a hiba, mivel a Kono uke wa ore no mono da! ihlette meg az egyik történetemet, ráadásul ahogy azt az írónak is megírtam, a történet fele után egyszerűen szenvedtem az olvasással. Addig nagyon tetszett az uke karakter, még el tudtam hinni a semét is, de a végére sok dolog nevetségessé vált, valahogy elveszítette azokat az elemeket a sztori, amitől hiteles volt. Hogy miért olvastam mégis végig? Azért, mert érdekelt, hogy miképp hozza össze ezt a kettőt mégis, s én nagyon rég, még a kezdetekkor megfogadtam, hogy minden általam olvasott történethez nyomok egy mancsnyomot, mert nekem, mint írónak is nagyon fontos a visszajelzés. Akkor is, ha valakinek nem tetszett a munkám, akkor is órákat öltem bele és igenis vágyom rá, hogy hozzászóljanak, mert sokat segíthet. Én elég rosszul viselem a kritikát, ezt elismerem, de attól még örülök neki.

Ez a japán című boy's love 2009-es darab, az AFS-en található meg, ezt a romantikus történetek kedvelőnek ajánlom, s azoknak, akik nem fognak minden sorban helyesírási hibát észrevenni és amiatt a hajukat tépni. Számomra komoly fennakadás volt, mikor a szexjelenetben a műsor helyett műsört írt az alkotó, először röhögtem rajta, aztán a falba bírtam volna verni a fejem, és le is raktam pihentetni a sztorit, mert nem bírtam visszazökkenni a kiakadásból.

Ezután eljutottam egy misztikus darabhoz AFS-en. Majdnem minden kitételemnek ellent mond, mert nem befejezett, nem boy' love, és nincs tele figyelmeztetésekkel, azonban a bevezető szövege nagyon megfogott és úgy gondoltam, 29 fejezettel elrágódom egy darabig, s talán az író folyamatosan pakolja fel a folytatást, nem fogok beleőrülni a várakozásba. Mivel nagyon jó darab, szép a nyelvezete, fokozatosan van adagolva benne a feszültség, tetszenek a karakterek, ezért komolyan remélem, hogy mire eljutok a 29. fejezetig, lesz fent még pár, mert ennél a sztorinál a várakozás miatt fogom a hajam tépni. A címe Tizennyolc, de úgy érzem, sokat fogok még olvasni az írójától. Tetszik a stílusa, érdekesek az ötletei, ért a feszültségkeltéshez.

Múltkor említettem a Shéden és a wendigo című sztorimat, amit elő akartam szedni. Mivel jön a NaNoWriMo, azt gondoltam, na majd arra, azonban inkorrektség volna már létező történettel indulnom, mikor ez a kihívás tényleg arról szól, hogy egy hónap alatt írjon meg az ember 50.000 szót, így október végére be akarom fejezni, hogy a második részét megírhassam novemberben a kihívásra. És persze van némi címbeli változás is, ugyanis történetdarabokat szeretnék írni eköré a világ köré, úgyhogy az összefoglaló cím Pulzus akták lett, a Shédenes sztori a Vetina Hjogoda alcímet kapta, míg a második Christopher Garet alcímű lesz.

Még nem tudom, hol fogom publikálni Shéden és Hjogoda történetét, de mivel erre ráépül majd a második akta, tovább bontja a világot, Shéden visszatérő vendég lesz az első rész eseményeire való utalással, ezért valahova fel kell majd pakolnom, ha azt szeretném, hogy az olvasók pontosan értsék, hogy mi van. Persze előbb be kell fejeznem, s bevallom, nem megy könnyen. Nem annyira az ihlet vezet, inkább egyfajta rutin, de ezt érzem is rajta, most megyek rajta át harmadjára, mióta előszedtem, hogy beletegyek részeket, átolvassam, újragondoljam. Remélem, a második akta már ihletből fog folyni belőlem, mert megérdemelné, bár én kifejezetten szeretem Shéden és Hjogoda sztoriját.

Éjszakánként, hogy el bírjak aludni, egy kicsit szoktam gondolkodni a karaktereimen, dolgozom fejben a cselekményeken, megálmodom őket. Tegnap éjjel Shédenen volt a sor, ugyanis meg kell alapoznom a kapcsolatát Mollyval, nem állhat kényszer-lábon, mivel nem a kényszerűség hozza őket össze, hanem mert ezt mindketten eleve így akarták, csak közbejött néhány durva haláleset. Hogy ebből reggelre hogyan lett egy romantikus sci-fi boy's love sztori, azt nem tudom, mert nem szeretem a sci-fit alapvetően. Az más kérdés, hogy az elmúlt időszakban több olyannal találkoztam, ami nagyon tetszett, de komolyan, s asszem, még nem is írtam róluk semmit. Na mindegy, most nem is akarok.

Az álomból arra emlékszem, hogy már létre tudtak hozni az emberek egy amolyan műbolygót a naprendszerben, s mivel a Föld hamarosan elpusztul a túlnépesedés, az emberek okozta káros hatások miatt, kezdenék áttelepíteni erre a mű-Földre a kiválasztottakat. Csakhogy ezt egy sokéves program előzte meg, ami alatt ki kellett deríteni, hogy mit bír ki a mű-Föld, egyáltalán élhető-e. Ennek a programnak a résztvevője két fiatalember, akik már itt születtek, az egész életüket azzal töltötték, hogy felkészüljenek egy űrutazásra, mely a Földre viszi őket. A két helyen párhuzamosan készültek az áttelepítésre, a Földön kiválasztották azokat, akiknek a génjeit érdemes továbbörökíteni, a mű-Földön kiépítették az életteret, megvizsgálták, hosszútávon milyen feltételek várnak az ideérkezőkre, csakhogy van egy utolsó kísérlet, amiben a két fiatalembernek is részt kell vennie. A program immár két évszázada folyik, ami elég idő ahhoz, hogy az emberi szervezet hozzászokjon egy adott környezethez, a kísérlet pedig arra vonatkozik, hogy ha a mű-Földről áttelepítik az embereket, túlélik-e az utazást, életben tudnak-e maradni a Földön.

Érzem, hogy billegő lábakon áll a háttér, de hát távol estem a sci-fitől, nézzétek el nekem. Nos két hősöm úgy cseperedett fel, hogy ennek a programnak a kísérleti patkánya, egyfajta katonák, akikbe beleplántálták a kötelességtudatot, edzették őket és az engedelmességre nevelték. A program utolsó két évét már szerelemmel a szívükben töltik, de ugye nem lehet közöttük semmilyen viszony, különben selejtnek titulálják őket, kivágják a programból őket, sőt, valószínűleg meg is ölik, hogy az energiaforrásokat ne pazarolják rájuk.

Belecsöppentem abba a pillanatba, amikor szállnak be a Földre szállító űrhajóba, szkafander van rajtuk, felkészültek a súlytalanságra, a hosszadalmas várakozásba. Ekkor a semém fejében átkattan valami, hogy márpedig ő egy tapodtat se megy innen, neki ez az otthona, nem akar kísérleti patkány lenni, s egész egyszerűen hátat fordít mindennek. Megy szemben a hajóra menetelőkkel, közben veszi le az űrruhát, majd mikor elég távolra ér, visszapillant az űrhajóra, ahol a szerelme lehet. Tudja, hogy elveszíti, tudja, hogy valószínűleg ez lesz élete utolsó döntése, azonban érzi, hogy ez nem az ő útja, nem lehet rajta a hajón. Rövidesen megjelenik az ukém is, aki meg nem akar a másik nélkül elmenni, mivel amióta csak ismerik egymást, társak, a semém segített neki szinte mindenben. Elszöknek. Berohannak valami végeláthatatlan búzamezőbe, ami már aranylik, olyan távolra szaladnak a bázistól, amilyen távol csak bírnak, hogy legyen egy kis idejük még együtt, mielőtt elfognák és kivégeznék őket, s szeretkeznek. Aztán felrobban a távolban az űrhajó.

Igazából itt volt a snitt, ahogy fekszenek a magas búza közt a leterített űrruháikon, s ledöbbennek a robbanáson. Én tudtam, hogy a semém hirtelen azért gondolta meg magát, mert érezte, hogy halálra ítélt mindenki, aki ezzel a géppel kell menjen, meg talán ő is sejtette. A végeredmény tehát az, hogy rengeteg embert veszítenek a mű-Földön, a program egy részét újra kell kezdeni, körülbelül harminc év veszett kárba, a képzett emberek közül kettő maradt, aki végigjárta a képzést, a többieknek még van egy évük legalább. Asszem, így kell megteremteni a túlélés kulcsát két halálra ítélt karakter számára.

Kimaradt? Vagy ezt azóta láttam? Mindegy, szerettem

Az előző film kapcsán jutott eszembe egy másik, ami szintén nagyon tetszett. Nem is tudom, hogy megfeledkeztem-e róla, mikor írtam az eddig látott filmekről, vagy pedig ezt azóta néztük meg és még nem blogoltam azóta, de mindegy is, most itt van.

Vak-randi
A főhősünk Danny, egy születetten vak srác, aki természetesen vágyik arra, hogy megismerkedjen a szerelemmel. Ebben megpróbál segíteni a csajozós bátyja, aki az élete folyamán rengeteget szívatta, végül az Élet hozza meg Danny számára azt, akivel egymásra találnak. Persze a bökkenő az, hogy a fiúnak fogalma sincs, hogy egy indiai nővel szerettek egymásba, akinek már jegyese van, s a szülők nagyban tervezik a házasságot. Nem egy könnyed téma, de ellensúlynak ott a kellemes humor, Danny imádnivaló stílusa, a bátyja ökörségei, a szüleik karaktere, Leeza jövendőbelijének a viselkedése.

Nekem nagyon tetszett ez a film, Chris Pine iszonyú helyes és remekül játszott, itt is szépek az érzelmek, jók a karakterek, és ez az előbbi filmmel ellentétben teljesen happy enddel végződik, nem kell hozzá százas zsepi.

Százas zsepit elő!

Mostanában rengeteg filmet kértem a páromtól, hogy szerezzen meg nekem, mert nagyon sok minden megtetszett. Bevallom, Shailene Woodly belopta magát a szívembe, így amint megtudtam, hogy van még egy új filmje, ráadásul annak elég komoly témája van, azonnal a KELL-érzés szállt meg. Szóval...

Csillagainkban a hiba
Mit mondjak? Az utolsó fél órát végigzokogtam. Nem az rendített meg, hogy meghal valaki, hanem az, ami körülveszi őket. A karakterek nagyon szépen fel vannak építve, Gus egyszerűen zseniális a világnézetével, a derülátásával, a sajátos humorával. Olyan srác, aki mellett én sem mennék el, de komolyan. Kell is, hogy kitartó legyen, mivel Hazel ragaszkodik ahhoz az elgondoláshoz, hogy ő egy időzített bomba, s sose tudni, mikor robban, márpedig mire ez bekövetkezik, szeretné minimalizálni azok számát, akiket tönkretesz. Annyira meg tudom ezt érteni...! Gus viszont úgy él, hogy ami hátravan, azt szeretné örömben és boldogságban. Mindketten furák egy kicsit, Hazel egy rákról szóló könyvért rajong, Gus pedig cigarettát vesz a szájába, mert "ez egy metafora, a szájába veszi a gyilkost, de nem hagyja, hogy megölje". Remek, de tényleg!

A filmben sok a visszatérő motívum, még nagyban zokogtam, mikor egy ilyen visszatért és elkezdtem mosolyogva sírni. Csodálatos darab, aki nem tudja jól kibőgni magát, az üljön le elé, mert nem csak hogy sikerülni fog, de rengeteget kap ettől a filmtől. A szereplők egytől egyig élnek, a történet a húsába vág az embernek, az érzelmek elképesztően szépen, árnyalva vannak megjelenítve, a karakterek közti viszony megalapozott, illetve lépésről lépésre alakul ki. Imádom, s bár tudom, hogy újra sírni fogok rajta egy csomót, meg fogom nézni, mert olyan mondanivalója van, olyan részletek vannak benne, amit újra a magamévá akarok tenni.

Zseniális volt az sms megjelenítése, azért külön megdicsérem azt, aki felelős érte, mert azt nagyon tetszett. Nem csak kimondták, hanem fehérrel rajzolt kis szövegablakban megjelent. Imádom! Egyáltalán nem szakít ki semmiből, inkább belevisz, emlékeztet rá, hogy egy tizenhét és egy tizennyolc éves párról van szó. Kezdetben haragudtam a nagyon gyerekes hangért is, amit Hazelhez adtak a magyarok, de aztán megszoktam és betudtam az előbbi megteremtésének eszközéül. Végülis...

"Hát jó."

Pont közepes film

Köszönöm a facebooknak, hogy emlékeztetett, hogy kimaradt egy mostanában látott film a felsorolásból. =) Ez a Ha/ver. Meg kell mondanom őszintén, nem bírom az ilyen filmeket, de ez tetszett. Rengeteget kritizáltam, de belopta magát a szívembe, szóval úgy jellemeztem, hogy az az 5/3-as film, ami annyira jó, hogy szeressem, de annyira nem jó, hogy kicsit is kiemeljem. Szórakoztató, nyilvánvalóan nem akarták komolyan venni a készítők sem, ám ennek ellenére is eltalálták nálam azt az elegyet, ami miatt még az is megeshet, hogy egyszer újra megnézem. A folytatásra meg kíváncsi vagyok, biztos, hogy azt is meg akarom majd nézni. Jó humora van, rengeteget nevettem, a film alatt rajzolódó képregény gyönyörű és szépen van összeolvasztva néhány jelenettel, az különösen tetszett.

Írási fejlemények

Augusztus elején ihletet kaptam. Nem akartam leírni, aztán le akartam írni, de azt gondoltam, egy fejezetnyi lesz, az se túl hosszú egy mocskosszájú suhancról és egy birkatürelmű, mellette álló tanárról, egy nevetséges félreértésről és az őszinte szeretetről, csak nem akart befejeződni a sztori. Írtam, éjt nappallá téve, ha csak egy órám is volt, írtam. Hatalmas lendületem volt, ontottam a mondatokat, ráadásul én belülről láttam, mi történik. Úgy értem, írástechnikailag, velem.

A Szeretet ez címet kapta a darab, méghozzá a lendületet megadó This is love című szám és a hozzá készített Talyblood Drachen amv miatt. Úgy éreztem, a történet Talyhoz, Stumpyhoz és Narihoz szól, ezért nekik ajánlottam. Taly adta a lendületet, a legutóbbi videóival a hangulatot, Stumpyról simán csak tudtam, hogy nagyon szeretné a két fő karakteremet, Narit pedig azért jelöltem meg ajánlottnak, mert a tanár-diák viszony a nagy kedvence, ÉS mert a stílus erősen az első sztorim stílusát, a Zűrös kamaszkorét idézi. Nem hagytam üres sorokat, tömör a szerkezet, hangsúlyosak a párbeszédek, mellettük alig van cselekmény, viszont amiben eltér a Zk-tól, hogy minden fejezethez hangulatdalszöveg van csatolva, múlt időben, elmeséléssel kezdődik, majd belecsöppen az olvasó a jelenbe, in medias res stílusban egyszer csak történik a történés, folytatódik a párbeszéd. Vannak olyan részek, amiket csak a későbbiek magyaráznak meg, ráadásul így a tizennégy fejezetre ránézve azzal is fene mód elégedett vagyok, hogy az első, hetedik és tizennegyedik fejezet kétszavas címet kapott, míg a többi egyszavasat. Tudtam magam tartani a szerkezethez és a stílushoz, elhatárolt fejezeteim lettek, ami elég nagy eredmény.

A következő ilyen örömre okot adó tényező, hogy publikáltam. Körülbelül négy éve tűnt el az internet éterében a honlapom, azóta csak a Ficbl@steren vettem részt a Töviskapu (TK) megrendezésében, egy-két pályázatot és kihívást megpróbáltam, mint Mindenízű Drazsé (MD), Játék a színekkel (JASZ), amiken több-kevesebb sikert el is értem, aztán Nicoval és Stumpyval közös sztorinkat írtuk, azt kezdtem el összerakni és átbétázni, szóval a Kettőből egy című végeláthatatlan, még nem befejezett sztori került ki a kezeim közül, s azt hiszem, semmi más. Néha írtam, de csak a csajokkal, esetleg a párommal osztottam meg, ezenkívül elkezdtem átnézni és kicsit bővíteni, javítani a A szerelem csapdájában (Aszcs) című kisregényemet. Az elég nagy meló a különszálával és a másfél meg nem írt kötetével, eredetileg azt ígértem be Narinak, de az élet és a Szeretet ez közbeszólt. Nem bánom, mert ezzel az új darabbal tényleg elégedett vagyok, megszerettem a karaktereimet, úgy érzem, fejlődött mind, ráadásul lesz egy tizenötödik, extra fejezet.

Kaptam kommenteket, amik nagyon jólestek, mert bár magamnak írok tulajdonképpen, azért ha közzéteszem a sztorim, nagyon is várom a visszajelzéseket. Jó ötletet is adtak a hozzászólóim, s rábírtak arra akaratlanul, hogy ha lesz mit, újra publikáljak az AFS-en. Őszintén szólva az adminnal néha elég necces harcokat vívtam, aminek az értelmes vita része nagyon is kedvemre való volt, de a másik része alaposan elvette a kedvem attól, hogy feltegyem az összes fejezetet, illetve a későbbiekben újabb sztorit vigyek az oldalra. Tulajdonképpen amolyan TK-pótlék volt számomra, s szándékomban áll oda is felpakol majd a Szeretet ez-t.

A megírási sebessége ahhoz képest, amik ebben a két hónapban történtek velem, elég jó volt, összehoztam 47.000 szót (körülbelüli érték, a dalszövegek, címek, fejezetekhez tartozó keltezések és a fejléc le van belőle vonva), amit szép teljesítménynek tartok. Már majdnem megvan a minimum szószám egy regényhez, ami azért elég durva. Nekem ez egyfajta teszt is volt, hogy mire vagyok képes, de nem kellett szíjjal csapkodnom a hátam, hogy befejezzem, hiába nem láttam a végét egy darabig, adta magát a történet. Sok mindent másképp írtam le, mint az első verzióban, Ricsi jobban kifordult, Csaba sokkal több szerepet kapott, Dórával is nagyobbat csavartam, kicsit kiterebélyesítettem őt, mint ahogy eredetileg megálmodtam a sztorit, de részletgazdagabbnak és teljesebbnek érzem tőle a történetemet. Az extra még nem állt össze, csak azt tudom, hogy szemszögváltás lesz, s az írás közben át kell olvasnom részeket, hogy nehogy eltérjek az eredeti történettől, de majdcsak megírom.

Most egy másik történetet írok, egyelőre az Antihős születik címet kapta, de ezt meg fogom változtatni, mert nem tetszik. Ezt ihlette a A csodálatos Pókember, és nagyon sokáig vacilláltam, leírjam-e, milyen stílusban, szerkezetben írjam le, de aztán valahogy meg kellett szabadulnom attól a feszültségtől, amit hordoztam magamban. Most a harmadik fejezetet írom, megtartottam a tömör szerkezetet, próbálom fejezetekre bontani a történetet, egyelőre még a múlt elmesélésénél tartok, ötleteim vannak, milyenné akarom varázsolni a jelenre a főhősömet, és elég kegyetlenül elbánok vele, hogy azzá váljon, akinek elképzeltem. Szeretném ezt a sztorit is publikálni, ám azt kötöttem ki magamnak, hogy amíg legalább a fele nincs meg, addig nem kezdem el, mert ha félbehagyom, lefejeznek az esetleges olvasók vagy elégedetlen leszek.

Van egy sztorim, az is ideiglenes címet visel, Shéden és a wendigo, azt baromi rég kezdtem el, elég sokat megírtam belőle, nagyon tetszik az alapötlet, szeretem a karaktereimet, látom a viszonyaikat, kivel mi lesz, miért az és pontosan hogyan, de van egy rész, ahol totál elakadtam. No meg írás közben alaposan megrángattak szellemileg, lelkileg, talán még fizikálisan is, úgyhogy még vissza kell zökkennem hozzá. Azt szeretném előszedni, ha befejeztem az előző kettőt.

Erőteljesen ráálltam a misztikus vonalra, ráadásul dark misztikumban utazom a jelek szerint, kezdek a krimi és thriller felé nyúlni, bár az még hosszú tanulóút lesz, de nem baj, meg imádok fantasy elemeket belevinni az egyébként hétköznapi történeteimbe, s nem kizárt, hogy előállok néhány dark fantasy darabbal is a későbbiekben. Sok-sok-sok ötletem és ötletkezdeményem van, csak időm nincs elég sajnos.

Az elmúlt időszak filmjei

Amerika kapitány - A tél katonája
Az első részt nem láttam, mert a párom szerint egy "Amerika tökéletes" felhangú film, aminek a meg nem nézése igazából semmilyen élvezeti értéket nem vesz el az embertől, főleg, ha kicsit is tisztában van a Marvel univerzummal. Nos, én nagy rajongója vagyok, bár bevallom, az abszolút kedvenc Tony Stark, méghozzá Roberttel, de vissza is térek Amerika kapitányra, akit úgyszintén nagyon kedvelek. Jó karakter, szerintem Chris illik is hozzá, szeretem őt nézni. Kellemes humorú, látványos alkotás lett, élveztem a fordulatait és az akciójeleneteket. Imádom a Fekete Özvegyet is, Scarlett nekem remekül passzol hozzá, s ebben a sztoriban olyan próbatételek elé állították a karaktert, ami hozzájárul a jellemfejlődéséhez. Amerika kapitány nekem megfagyott egy remek szinten, nagyon szeretem a jellemét, a válaszait, a hozzáállását és igazából azt is, hogy nem változik. Jó poénok voltak a filmben, például mikor a teremőr a fejét félti a régi Amerika kapitány ruha eltűnése miatt, na azon hosszasan nevettem, de nagyon tetszett mikor Natasha és Steve bujkáltak, s álcának friss házasok szerepet választottak. Remek volt, főleg a nő kommentárjai.

Demóna
Figyelemfelkeltő volt az eleje, nagyon tetszett a világ és a teremtményei, amit felépítettek. Látványos volt, szépen összedolgozott, kellemes látványt nyújtott egészében és részleteiben is. Valamelyik filmnél zavaró volt a többféle technika használata, de itt nem tűnt fel olyasmi, mintha a hátteret csak úgy bedobták volna a színész mögé, ezért örömöt jelentett nézni. Erről a filmről semmit sem tudtam előzetesen azon túl, hogy Angelina játszik benne főszerepet és fantasy, úgyhogy amikor stílust váltott a film, az idillből átment darkba, valahogy nekem tört a hangulat, de később teljes mértékben kárpótolva lettem, mert a sztori abszolút alátámasztotta a karakterek, a világ és a hangulat változását. Szép íve van a történetnek, magasból lemegy elég mélyre, majd visszakapaszkodik, minden negatívat elsimít, szóval elégedett voltam, tetszett nagyon. A fiatal Demóna megihletően bejött, sajnáltam, hogy felnőtt, Angelina arca azonban a kiálló arccsontok miatt nagyon sokáig idegen volt számomra a karakterhez, akkor simult ez el számomra, mikor átment borús hangulatúba a történet.

A csodálatos Pókember 1-2
A párom szerint ebből egy rész többet ér, mint a Jake által játszott trilógia összes darabja, úgyhogy az kimarad a filmkultuszomból, ezt viszont imádom. Sokkal jobban hozza Pókember troll, laza, slendrián stílusát, vicces, eredeti, életszerű, a látvány és az akciójelenetek igazán jóra sikerültek, úgyhogy aki nem ült le a trilógiát megnézni, az üljön le ez elé, mert remek. Andrew Garfield nagyon cuki, a nevén sokáig röhögtem, mert annnnyira illik hozzá és egy ilyen névvel annyira Pókember-szerepre szánt ember szerintem. Megihletett ez a film, azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit ki tudok osztani.

A hobbit - Smaug pusztasága
Aki ismer, az tudja, hogy elmondhatatlanul utálom a Gyűrűk urát. Számomra követhetetlen volt, utáltam Frodó szenvedését, Gollam szerintem a világegyetem legidegesítőbb, legszörnyűbb, legutálatraméltóbb, legutálatosabb teremtménye és ha csak meghallom, hogy valaki azt mondja, "Drágaszágom.", ideges leszek és borzongok, a világból ki lehet ezzel kergetni. Na, A hobbit filmek kifejezetten érdekelnek és tetszenek, ezt tudom követni, noha Smaug pusztaságának erőteljesen olyan érzete van, mintha kitépték volna egy hosszú-hosszú film közepét és levetítették azt. Az eleje is amolyan folytatás és a vége is ilyen sorozatokat idéző "To be continued..." kiírást érdemel, majdnem a hajamat téptem miatta, hogy ott és úgy lett vége. Persze megértem, bár kifejezetten ellenszenves számomra, hogy ennyi bőrt le akarnak húzni anyagilag a sztoriból, hogy nem elég, hogy elharmadolták, de a harmadik részt két részletben fogják levetíteni. Mindegy, kezdjük megszokni, hiszen nem ez az első, s valószínűleg nem is az utolsó. A főhőst játszó Martin az idegeimre megy, de Bilbóként szívesen nézem, a törpök közt pedig három befutó is van, Thorin, Kili és a szőke testvére, akinek nem tudom a nevét. A testvérpárost abszolút imádom, Kili szerelmi szála nagyon szépen volt megjelenítve, Thorin karakterében pedig az tetszik, hogy nem egy egyszerű fehér karakter, hanem vannak nagyon is szembetűnő hibái, negatív tulajdonságai. Jó film volt, biztos, hogy a következő két részt is megnézem.

A galaxis őrzői
Nem nagy kedvvel ültem be megnézni, de remekül szórakoztam rajta. Vicces, jók a karakterek, látványos, ami elvitte a filmet. A legtöbb vászonalkotást igyekszem megfigyelő, kritikus szemmel nézni, odafigyelni azokra, amiket a forgatókönyvírás tanfolyamon tanultam, s tetszett a keretes szerkezet, noha kiszámító volt nagyon sok minden szerintem. A kedvenc karakterem Groot volt.

Az emlékek őre
Nem tudtam róla semmit, ezért amikor már jó ideje fekete-fehér volt, megkérdeztem a barátnőmet, hogy ez végig ilyen lesz-e. Kétszer is láttam, nagyon tetszett, tele van olyan jelenetekkel, amin nem bírok nem bőgni. Amikor először, a párommal néztük meg egy duplarandi keretén belül, teljesen egyszerre szólaltunk meg egy jelenetnél: "Szegény gyerek!", amin jót mulattam. Nem annyira könyvhű, de nagyon szépen kivitelezett darab, minden nagyon tetszett. A pillanat meg, amikor képtelen vagyok visszafogni a sírásomat, az az, amikor az örökítő erőt és bátorságot ad az emlékek őrének. Nem sajnáltam kétszer kiadni a mozijegy árát rá, sokat gondolkodtam a film hatására, meg is indított bennem dolgokat, s nem csodálom, hogy betiltották a könyveket nálunk, annyira jellemzőnek tartom, mégis elkeserítőnek. Mindenesetre szeretem az ilyen kettős utópiát és nem zavartak a sablonok sem.

Transzcendens
Erről a legnehezebb írni. Szeretem Deppet. Nem mint színész, a kalózos szerepe kiverte nálam a biztosítékot, azt egy pocsék filmsorozatnak tartom, de ez... Ez zseniális! Félelmetes, mennyire afelé haladunk, amit a történet bemutat. Gyönyörű a látvány, szépen van megoldva a film, tetszik a keretes szerkezet, jól van elmesélve, az érzelmi szálak is meghatóak... Nagyon vártam, hogy láthassam és nagyon sajnáltam volna, ha kimarad, főleg így, tudva, miről maradtam volna le. Kicsit félsz volt bennem, mert számomra ez túlságosan is reális, közeli, valóságos, efelé a jövő felé haladunk, s látni, mire képes... Eszméletlen volt! Tetszett a lezárás, a konfliktusok megoldása, tetszettek a karakterek, sőt, minden tetszett.

Hirtelen ennyi film jutott eszembe, amit mostanság láttam.

Selfie

Két és fél évvel ezelőtt, de lehet, hogy korábban, azért kezdtem magamat fotózni, hogy megbarátkozzak az arcommal. Körülbelül húsz éves koromig a karaktereim arcát láttam a tükörben, nagyon ritkán sminkeltem magam, vagy csináltam a hajamból valami értelmeset a lófarok helyett, aztán jött egy fordulat és már magamat láttam, de nem szerettem a látványomat. Táskásnak láttam a szemeim, nagynak az orrom, szélesnek a szám. De hát ezt rakták nekem össze az őseim, a természet és a teremtő, úgyhogy meg kellett barátkoznom vele, úgy gondoltam. Elkezdtem magamat fotózni - tükörben vagy saját magam felé fordított kamerával -, mire mindenhonnan kaptam az ívet, hogy ezt ne csináljam, mert gáz, torzított képet kapok a rossz fényképszög miatt. Mennyi idő is telt el, mire divatba jött ez a stílus? Még nevet is kapott és boldog-boldogtalan csinálja. Persze valószínűleg más miatt, de legalább engem már senki se piszkál miatta. =D

Kertjeink

Nem jönnék én ezzel a virágos kertes idézetemmel, komolyan, de nem tehetek mást, minthogy végignézek az ágyások romjain a kertemben, mélyet sóhajtok, az arcomon egy fásult mosoly suhan át és csak egyetlen kérdés forog a fejemben: Másnak miért jó ez?

Neki nem lesz jobb, amíg az én munkámon és fejemen ugrál, sehova se fog elérni. De attól miért érzi jobban magát, hogy nekem megnehezíti a mindennapokat?
Lehet, én vagyok naiv, de nem értem...

Duplázós hétvége

Nem hanyagolom a blogírást, csak megint nem sok időm vagy kedvem van rá. Timivel pénteken jóóól kitaláltunk valamit, neki is ültünk, szóval a Kettőből egy 12 éve bővülni fog laza 15-re... XD Végül nem írtam meg, amit alapból szerettem volna meg ami miatt kihagytam a szemnézegetős babameetet. Az ötlet megvan, de elment az ihlet, majd megint le kell ülnöm Nanával beszélni, s utána kerítenem kell egy fél napot legalább szabadidőnek. Egy dal van csak meg, pedig lesz benne legalább három, de inkább öt, talán több... =/ Bár lehet, hogy lassan bontakozik majd ki előttem minden, s ez lesz benne a jó, passz. Mindegy is, nem aggódom rajta. =)

Kipróbáltuk Timivel a Király utcában lévő "egyél, amíg beléd fér"-féle helyet. Egész jó kaják vannak, szerintem alkalomadtán teszünk még kitérőt oda, bár desszertnek nem tetszett nekünk a mákos, diós, cukros tészta, amiket elő lehetett volna készíteni, úgyhogy süteményezni átmentünk a szomszédos cukrászdába, ahol múltkor is ettem. Rezsgő tortát kértem, amiben nincs liszt, a teteje jó savanyú, a közepe túrós-joghurtos, az alja csokoládé. Isteni finom, majd oda elviszem egyszer Anyut, mert ő is tudná értékelni. Lehangoló tud lenni számomra, mikor rájövök, hogy utánozhatatlanul jó a biai Andrész Cukrászda, na. =D De próbálkozom olyan finom süteményezőt keresni a fővárosban is. ^^

Nem írtam róla, de múlt héten megnéztük Benével a Thor két részét. Háááát. Vegyes érzéseim vannak a két filmmel kapcsolatban. Tetszett, meg kicsit azért többre számítottam. Ettől függetlenül izgatottan várom a többi Marvel-filmet, főleg amiben szerepel Tony Stark, a kedvencem. =D Rohadt jó ötletnek találom, hogy tulajdonképpen fandomot csinálnak a Marvel-világból, anno a forgatókönyvíráson beszéltünk erről és én is sokszor vágyom arra, hogy a történeteim ekkora magaslatokig fel tudjanak emelkedni, ki tudjanak szélesedni. Nem arra, hogy film legyen valamelyikből, bár ezen is szoktam gondolkodni, inkább hogy a karakterei külön történetben kibontakozhassanak, meglegyen az összecsengések, amiket nagyon élvezek a Marvel-filmekben. Szerintem még meg fogom nézni a Thort is, ahogy a Vasembert, Bosszúállókat... =D Az Amerika kapitányról szólót nem láttam, állítólag nem lett nagy eresztés, de Chris Evans miatt azért csak érdemes leülni elé, na. =D

Tegnap voltunk Benével szabadulni. Közös jóbarátunk invitált meg rá minket, a délutánba kettőt is betervezett. Az első Hudinis volt, azt nem tudtuk megoldani, főleg, mert a meghívónk hátráltatott minket. XD A másodikat viszont szinte lazán, ugyanis főleg asztrológiai szimbólumokkal dolgozott a pálya, amiket könnyű volt megnevezni, gyorsan tudtunk haladni és a meghívónk is csak hátradőlt és nézte, mit csinálunk. A második pályát nagyon élveztem, aztán hazafele arról beszélgettünk Benével, hogy micsoda agya lehet annak, aki ilyen logikai feladatokat, feladványokat tud kitalálni.

Életérzés

Azért van abban valami, amikor felkészülsz a pokolra, mert a telefonban azt mondja a kolléganő, hogy az ügyfél ordít, kocsisokat megszégyenítő mocskot köp az arcukba, rájuk borítja kis híján az asztalt, aztán bejön az ügyfél, itt rendes, visszafogott, türelmes, majd hazamegy, órákkal később felhív, hogy valami gond van a kapott végzéssel, csináljuk meg, ő nem hajlandó együttműködni, csupán legyen kész és jönne érte holnap, aztán eljön a holnap, felhív, hogy mi van már, majd egy órával később azért hív fel, hogy bocsássak meg neki, mi jól csináltunk mindent, máshol van baj, ne akart zaklatni, szép napot, jó hétvégét. =D Valahogy szeretetet érzek ez iránt a vadember iránt. Egy hatalmas fickó durva külsővel, akiről érzed, hogy tényleg rád borítja az asztalt, ha elpattan az agya, de mégis ha türelmes és kedves tudsz vele maradni, akkor totál kezelhető és akkor úgy áll hozzád, hogy ne kelljen attól félned, egyszer mégis az asztal alatt végzed. =)