Amíg gyerek voltam, úgy nézett ki nálunk ez az ünnep, hogy a 24-ét otthon töltöttük, anyuval ebédet főztünk, majd ebédeltünk, aztán fát állítottunk és feldíszítettük. Este került sor az ajándékozásra. 25-én anyai nagymamámnál gyűltünk össze, ott csaptunk egy hatalmas lakomát, aztán délután-estéig tartó beszélgetésbe fulladt a dolog. 26-án meg a másik mamámnál ebédelünk, aztán beszélgetünk egy keveset. Három nap alatt szép kis hízókúrát csináltunk mindig. Anyu menüje sokáig húsleves, rántott hús, krumplipüre volt, ám aztán rátért a gombalevesre vagy a brokkolikrémlevesre. Nem is emlékszem már, hogy miket csinált második fogásnak. S otthon nem volt sosem süti, mert anyukám nem tud és nem is szeret süteményt készíteni. ^^;; Maminál mindig kétféle leves volt, húsleves és halászlé, aztán másodiknak is legalább kétféle fogás, sült oldalas és rántott csirkecomb, amihez jött krumplipüré, valamilyen rizs (vagy kukoriás, vagy rizibizi, ami ugye borsós, vagy sima), kapros mártás, párolt káposzta, meg savanyúság. S ha még ez nem lett volna egy hadseregnek is elég, végezetül elénk került rengeteg sütemény. Az asztal eddig valószínűleg csak azért nem roskadt össze, mert mi gyorsan faltunk. =D Körülbelül tizenegy fő falt. Aztán a mamánál húsleves, sajtos hús (rakottféle, húsból és rengeteg sajtból áll), rizs és befőtt, végül pedig ugyancsak rengeteg sütemény volt a fogás. Ezután a három nap után mindig a maradékokból (amit a mamák küldtek) és a süteményekből éltünk. XD
Mióta a családom szétesett, a 24-ét a Pároméknál töltöm, a mamáknál meg találkozom a szüleimmel és a rokonaimmal. Náluk ebédre valami egészen egyszerű van, például krumplis tészta, s estére készítik a húsos ételt, ami ünnepi kaja. A fa alá teszik az ajándékokat, aztán egyvalaki az asztalra hozza és szétosztja. Nálunk mi mentünk és kerestük meg az ajándékainkat, vagy esetenként a sajátunkat odaadtuk a megajándékozottnak. Mivel Párom családja elég messze lakik a várostól, ahol mi lakunk, a 25-ét hajnali keléssel és utazással kezdjük. =D Kicsit macerás, de így nem csak mozgalmasabb a karácsonyunk, hanem még izgalmasabb is. =) Vagy nem tudom, van ennek egy feelingje a számomra.
"Ma az jutott eszembe, hogy mennyire várom már a hóesést. Mindig is szerettem a telet, a havat, a hideg sötétséget, a hó által tompított hangokat, az utcai lámpák jellegzetes fényét. Szeretek este kiállni az utcai lámpa mellé, és nézni fel a sötétségbe, ahogy a semmiből előtűnnek a hópelyhek, és csak végtelenül öntik magukat a világra. Szeretek sétálni a hóborította utcákon, kis hóembereket építeni a parkoló autókra.Szeretem a jégcsapokat, a hóborította fákat. Szeretem a furcsa buckákat, amiket a szél épít reggelre az utcasarkokon. Szeretem, amikor hideg van, és a kabátomon és a kesztyűmön szemügyre lehet venni a hópelyheket, ezeket a kis hatszögletű kristályokat. Egyszerűen gyönyörűek, annyira szeretem őket! Isten különösen szépet teremtett, amikor létrehozta a hóesést..."
És a képet is, amit ő küldött nekem. =) Ez az egyik, s mivel ez tetszett a legjobban és kapcsolódik hozzám és a bloghoz is, erre esett a választásom. =)
Azt juttatta eszembe amúgy a srác, hogy én nem szeretem a telet. Utálom a hideget, karácsonyra kérek egy kis havat, de egyébként ne legyen hó se, ne fújjon a szél, meg ilyenek. ^^;; De ezt a pár sort olvasva... nos eléggé elgondolkodtam, mennyire nem tudom értékelni a hideg évszakokat. Gyerekkoromban még ment, próbálkoztam egyik évben síeléssel, nem sok sikerrel, több évben is ismerkedtem a jégkorcsolyázással, s középiskolában feledhetetlen élmények értek, amikor felöntötték a suli udvarát és hokiztunk tesiórán, amúgy testvéremmel, vagy a legjobb barátnémmal és az ő testvérével jártunk szánkózni, suliban hógolyócsatákat vívtunk, főleg nemek harcát csináltunk iskolaidőben és utána is. =) Mára annyi maradt ezekből, hogy meggyúrok néha-néha egy hógolyót és hozzávágom a másikhoz. Incselkedem. De a felnőtteknek már nem gyártanak olyan tuti csízmákat, susogós nadrágot és pufi kabátot, bélelt kesztyűt, amivel lehet olyanokat játszani, mint gyerekként. ^^;; A csízmáimban rendszeresen lefagynak a lábujjaim, a kesztyűimen átfúj a szél, vagy átáznak két dobás után. Én is sokkal fázósabb és finnyásabb vagyok. ^^;; Valahogy így alakult. Már nincsenek romantikus képzelgéseim a télről, hogy az ablakomban valami karácsonyi dísz világít, esetleg én csinálok valamit, nézem a hóesést, az esti hófényt, vagy elképzelek egy kandallót. Minél több rossz rakódott rá a karácsonyra, annál sivárabb lett számomra a tél is. Szeretnék ezen változtatni, de ettől még félelemmel vegyes várakozás van bennem a karácsonyt illetően.
Sokszor végiggondoltam már, mit szeretnék karácsonyra. Olyanok jutottak eszembe, hogy fényképezőgépet, könyvet (egy egész listám van), egy kabátot, csízmát, ... És ahogy rájöttem, hogy halott ügy, eléggé elkedvetlenedtem. Azért igyekszem kigondolni pár dolgot, ami mégis örömet szerezne. Na igen... öröm... mindegy. ˇ_ˇ Aminek tudom, hogy örülnék, az a gyurma (Fimo), gyertyák (gyűjtöm őket, úgyhogy az illatos kis mécsesektől kezdve, hiszen azokat is imádom, a különleges darabokig bármi jöhet, még a gyertyakészítő alapanyagok is - noha még sosem csináltam magamnak gyertyát, az nem jelenti, hogy nem is szeretnék), szeretem a szép formájú és mintájú bögréket, a macskás és farkasos cuccokat. Rettentően szeretem az édességeket, úgyhogy a csoki, cukor nekem nyerő választás, ugyanakkor a gyümölcsök is majdnem ennyire kedveltek a számomra. =)
Olyan fura, paradox nekem ez az egész. Az egyik felem retteg és legszívesebben elköltözne decemberre egy meleg helyre, a másik meg álmokat sző, terveket készít. Elkezdtem kigondolni, kinek mit adhatnék, s újra azon gondolkodom, hogy saját készítésű tárgyakat adok, nem vásároltakat. Tudom, hogy amit az ember a két kezével készít, felbecsülhetetlen érték, abba már a készítéskor beleteszi a lelkét, a szeretetét. De... pont ezért... annyira rossz volt gyerekkoromban, hogy mivel én kézműves osztályba jártam, rengeteg dolgot készítettünk a lehető legszélesebb skálán, idővel úgy tűnt, elértéktelenedtek az ajándékaim. Ezért én nagyon ritkán adok most már saját kezű munkát. Még mindig van az a csalódott, megbántott érzés és a félelem, hogy amit készítettem, nem fog tetszeni, nem fog örülni neki a másik. Holott igazából ha veszek valamit, az majdnem ilyen megítélés alatt megy át - de csak majdnem, hiszen azt nem én készítettem, nem én találtam ki, milyen legyen, hogy nézzen ki. Az csak egy valami, amiért pénzt adtam és továbbadtam, ám ha saját kézzel készítik valamit, abba beleteszem az időm, a kreatívságom, s a lelkem.
Furcsa...
A lolitaság azt is hozta az életembe, hogy újra használjam a kreatívságom. Egyre több és újabb ötlet pattan meg a fejemben, holott, bevallom, én azt hittem, a kreatívság tüze kialudt bennem, s már csak egyetlen területen tudom érvényesíteni, amit igazából nem is tulajdonítok mindig magamnak - az író csak lehívja a szavakat és a gondolatokat, nem? Vagy ez csak szerénykedés? Nem tudom... Ahhoz képest, amilyen vagyok, romantikusnak tűnik, amikről álmodozom. És ebben az a szörnyű, hogy ez a szakadék a két állapot közt, valamikor kialakult. Mi történt? Mi történt a múltban? A múltamban. Talán nem emlékeznem kéne, csak simán tovább menni és építeni a jövőm, de... a múlt alapkövei már le lettek téve. Hibásan, vagy kimaradozottan, helyesen, vagy nem a leghelyesebben, mégis van egy alap, amire építkezem. Ha rossz az alap, az egész ráépített építmény összedőlhet. És olyan nincs, hogy nem arra az alapra építek, amit már letettem. Ahhoz egy új, másik élet kellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése