Komment helyett

Elkezdtem válaszolni a hozzászólásokra és rájöttem, hogy a gondolataim már egy külön postot érdemelnek. =D

Szóval ott tartottam, hogy a munkahelyemen... =)
Ma az egyik hordó"fiú" mondta, hogy vannak azért páran, akiknek nagyon nem tetszik, amit csinálok, mert szerintük csak dacolok, feltűnési viszketegségem van, meg mittomén. De mondta azt is nekem, hogy az ilyenekkel ne törődjek, mert nem érdemes, jól csinálom, ne hagyjam abba. A szobatársnőm mindjárt mondta is, hogy ez az én szexepilem a bíróságon, egyéniség vagyok és ez nem tetszik mindenkinek, mert azt hiszik, az ő egyéniségüket akarom lenyomni. Másrészt azt is mondta, hogy szerinte mindenki a saját fiatalkorában ugyanúgy megtette, amit én, hogy másmilyen akart lenni, mint a többiek. =) Olyan aranyosak, úgy szeretem őket! =)

Azt tudtam, hogy a heppemmel ellenséges érzéseket is ki fogok váltani az emberekből, úgyhogy erre némileg felkészülve indultam neki most már egy fél éve. =) Azt hiszem, azóta gondolom magam lolinak, hogy az első találkozón befogadtatok. Sokan nem értettétek, mit keresek ott, de Nana olyan szívélyesen és örvendve fogadott, hogy bátorságom lett eljönni a következőre is. =) Nagyon érdekelt, milyen ez a lolita közösség. Én nem tudtam "előre" semmit róla, mindenféle előítélet és tapasztalat nélkül vágtam bele. Sokat-sokat-sokat tanultam, tőletek is. =)

Hana anno animékben látta ezeket a ruhákat és eldöntötte, hogy neki egy ilyen kell. Aztán kellett még egy, meg utána még egy. És magától alakította ki az életét. Ezzel szemben én egy közösség által indultam neki. Más irányból közelítettük meg, indultunk az útnak. =)

Tavaly, amikor valahogy úgy jött, hogy a lolitaközösség nekem szimpatikus és szívesen lennék a tagja, féltem, hogy végül a tömeg-effektus úrrá lesz rajtam. Nem akartam birkává válni, nem akartam egy lenni a sokból, nem akartam ugyanolyan lenni, mint mindenki egy csoporton belül. Mindigis taszított ez az effektus, és ez a taszítás elég volt, hogy sosem tudtam csatlakozni sehova. Lázadó, különc, meg nem értett voltam, nem akartam elfogadni a csoport kimondott és ki nem mondott szabályait, nem akartam igazán megismerni a csoport világát, hanem a sajátomat akartam megmutatni a csoportnak. És így kudarcra ítéltem minden próbálkozásomat. Nyár végén azonban máshogy álltam hozzá ennek a közösségnek. Azt mondta nekem valaki, hogy... jaj, most próbálom idézni a szavait!... egy a csoportból, mégis önmagam maradhatok, ez pedig bátorított engem. Úgy éreztem, meg tudom tartani - és meg tudom találni teljesen - önmagam köztetek, és ez az önmagam nem lesz ciki, nem fogom szégyellni, hanem teljes mértékben fel tudom majd vállalni, legyen bármilyen. Akkor még féltem, most úgy érzem, egyre közeledem afelé, ami felé elindultam, ami felé haladni akartam, ami én vagyok. Többé nincs szükségem szerepekre, álarcokra, jelmezekre, megmutathatom a lelkem, a mélységeivel és magaslataival együtt, szégyen és félelem nélkül, őszintén és teljesen, úgy, amilyen.

És ez megnyilatkozik. Mindigis el akartam rejteni a könnyeimet, nem azért, mert szégyelltem őket, mert én úgy gondoltam rájuk, mint az erőmre, a bátorságomra, de csak azelőtt akartam így bátor és erős lenni, aki előtt mertem gyenge lenni. Ez most furcsán hangozhat, de kifejtem. A barátnéim előtt például nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak, mivel védelmezni akartam őket és azt akartam, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy rendíthetetlenre, aki mindig ott van, ha szükségük van valakire, akire lehet támaszkodni. Aztán Sango egyszer azt mondta, hogy én nagyon érzékeny vagyok és teljesen megbotránkozva mondtam, hogy nem. Később rá kellett jönnöm, mennyire igaza volt. És utána kevésbé akartam ily módon erős lenni, már nem haragudtam magamra, ha látott sírni. Mert ő tudta, hogy érzékeny vagyok. És az volt nekem a fura, hogy annak ellenére, hogy látott sírni, nem tartott gyengének, ugyanúgy támasza maradtam, ugyanúgy erősnek látott. =) Most már nem olyan nagy gond, ha sírok, munkahelyen is megesett már és nem gyötörtem utána azért magam, hogy elsírtam magam. Nem volt könnyű elfogadni, hogy gyengeségnek vehetik a bátorságom - mert én úgy gondolom, aki sírni mer, az igazán bátor és erős, mert annak ellenére, hogy sokan azt hiszik, gyenge, mégis meg meri mutatni az igazi, mély érzelmeit.

Viszont a bíróság két legveszélyesebb nőjét, úgy tűnik, megnyertem magamnak, amit nagyban köszönhetek a lolitának. =)  El sem tudom mondani, mennyire örülök ennek. =)