Az álom munka számomra

Az előző poszttal igencsak a sűrűjébe vágtam ennek a #BloggerKépző témázgatásnak, hiszen nem csak igen komoly témát választottam, de meséltem olyan traumámról, amiről korábban nemigen és a bejegyzés hosszúsága is túlment a 11.700 karakteren. Laza három A4-es oldal. Úgy fest, tudok még kisregénnyi posztokat írni.

A mai téma sokkal vidámabb és meglehetősen aktuális. Bár jól érzem magam a munkahelyemen, meglehetősen messze van az álom munkámtól. Ez nem egy kiforrott dolog, valójában viszonylag rövid ideje gondolkodom rajta, mi tenne boldoggá karrier téren. Őszintén? Még mindig ugyanaz, mint régen: ha íróként meg tudnék élni. Sajnos sokkal kevesebb lendületem és ihletem van, mint hajdanán, de ez biztosan annak a hozadéka is, hogy megrágott, kiköpött és megtaposott az élet. Ha dolgozom, az időmet az utazás, a munkahelyen lét viszi el, ha nem dolgozom, rosszul érzem magam az életemben, szorongok, befordulok... Dolgoznék én részmunkaidőben, csak azzal nem keresem meg azt az összeget, amit szeretnék. Munka mellett mindig becsülendő, ha valakinek rendszeresen jut ideje a hobbijára, abból meg nekem több is van, ami időt, pénzt és helyet igényel.

Ma már körvonalasabb az álom munkám, mint régen. Alkotással szeretnék foglalkozni továbbra is, írni, festeni, fotózni, mélyremenő témákat boncolgatni tudatos, mégis szórakoztató és/vagy hasznos formában, illetve hiányzik a loli és a beöltözés is. Dolgozom rajta, hogy összeálljon ez egy vállalkozássá, amit nem feltétlen fogok vállalkozói formában űzni, inkább az én hozzáállásomat reformálom meg. Mindig úgy gondoltam, ezek hobbik, nem lehet belőlük megélni. Azóta számtalan platform jött létre, ami a befektetett munka arányában szép hozamot képes termelni: Kickstarter, Etsy, Patreon, Onlyfans (vonatkoztassunk el tőle, hogy a közösség nagy része szexuális szolgáltatásokra használja, nem csupán ezzel lehet ott eredményesen nyomulni), csak hogy párat említsek. Szerintem az elmúlt tíz évben megváltozott a tartalomgyártókhoz való hozzáállás is és ezt én kifejezetten örömmel fogadom. Emellett manapság egy aktív internetes személy közreműködésekkel is kiegészítheti a jövedelmét, ami ugyancsak egy számomra tetszetős lehetőség. A kérdés az, vagyok-e én ennyire aktív és szervezett, vagy tudnék-e/akarnék-e az lenni. Gondolkodom rajta.

Lehet, hogy nem a művészetemből fogok elsődlegesen megélni, de az is lehet, hogy mégis csak ki tudom találni azt a formátumot, ami nekem is fekszik és fogyasztható is, bevételt is termel. Ez lenne az álmom, élményeket gyűjteni, valamilyen alkotói folyamatban áttranszformálni mások számára és ebből a körforgásból megélni. Egyrészt nagyon melós és inspiráló lenne, másrészt lehet, hogy hatalmas változásokat hozna az életembe minden téren. Izgalmasnak tartom. Ez egy olyan cél előttem, ami a közelmúltbéli mélypontjaimon kitartást és reményt adott. Tök sokat dolgoztam magamon, a gondolataimon, az elképzeléseimen, míg vergődtem a szarban a munkanélküliség miatt. Egyelőre nem annyira látszik, de már az is hatalmas ajándék és lehetőség, ha nem gáncsolja magát az ember.

Véleményem a függőségről

Kicsit szeretnék több posztot a blogra, de nem is nagyon van időm írni, meg sokszor a gondolataimat IG-re írom ki, vagy ha túl kifejtős lenne, mire géphez kerülök, már nyoma sincs. Ezen kívül van bennem egy csomó megfogalmazatlan téma, kérdés, és régen is a fejlődésemre koncentrált ez a felület, hát próbálok kitalálni valamit, hogy ezek a levegőben lógó valamik formát öltsenek, ezért szemezgetek a #BloggerKépző témáiból, mert nagyon tetszenek.

Rögtön egy nagyon izgalmas és valószínűleg megosztó témát választottam, de a függőség valamilyen formában mindig kíséri az életemet. Először gyerekként találkoztam vele, a szüleim láncdohányosok voltak és egyedül a hálószobákban nem cigarettáztak, így minden holmink beitta ennek szagát, a falak és a függönyök megsárgultak viszonylag rövid idő után tőle. Ez nekem, aki folyton házon kívül vagy a szoba mélyén töltöttem az időt, kisebb problémát jelentett, az osztálytársaim azonban elkerültek a dohányszagom miatt, a kabátomat nem tehettem a fogasra, mert piszkáltak érte a többiek. Nagyon kellemetlen volt, főleg azért, mert ez abszolút független volt tőlem. Valószínűleg annyira bántott, hogy ilyen atrocitások értek vagy annyira szégyelltem, hogy senkinek sem szóltam róla, ennek ellenére meghatározta a dohányzáshoz és a függőséghez való hozzáállásomat. Tinédzserként mélyen elítéltem azokat a korombelieket, akik füstöltek, és miután a szüleim végre felhagytak a lakáson belüli cigizéssel, messze kerültem a dohányfellegeket, fintorogtam, ha megcsapott a szaga. Úgy gondoltam, én aztán soha, de tényleg soha nem próbálom ki, aztán megismertem Milánt. Ő néha apparátus mozdulatokkal pöfékelt, meg hozott nekem egy doboz szegfűszeges Djarumot, hogy ez nagyon finom és ki KELL próbálnom. Igyekeztem lerázni, morogtam vele, hogy nálam jobban senki se tudja, milyen, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy az aktív dohányzás mennyivel másabb a passzívnál. Jó, egyszer beleszívok, de soha többet és ha még egyszer ezzel jössz, mehetsz is haza, vissza se nézz. Nem találtam élvezetesnek. Fincsi volt a szegfűszeg íz az ajkamon, kellemes volt az illata, maga a dohányzás, a füst a számban, lenyelve viszont egyáltalán nem hozott lázba. És ő, ígéretéhez híven nem kínált sosem mással. Ezután egyre több karakterem kezdett dohányozni, volt, akinek csak pótcselekvés volt, akadt, akinek ez a stíluselemét képezte... Közben megismertem korombelieket, akik ízesített cigit szívtak, megszületett Deon, aki rituálisan gyújt rá, kiélvezi az első slukkot, mert az más, mint az összes többi, gyűjti a különleges keverékű szálakat az ismerősi köréből, és bizony én is bele-belekóstoltam mások cigijébe. Egy isteni volt, egy áfonyás, vékony szálú, pattintós, még Kishitől kértem egy slukkot. A mentolos egyértelműen nem az én világom, Csiga cherry-vaníliása pedig csak passzívan finom. Kipróbáltam szivarkákat, egyszer szivart is, és mivel bene után egyetlen nemdohányzó fiút se tudtam összeszedni, nagyon ritkán becsatlakozom a dohányzásba. Feri szív Heetset, azok egész izgalmasak, mégsem érzem úgy, hogy rendszeresíteni akarnám, költenék erre a szenvedélyre. Jobban élvezem, ha valamelyik dohányos karakteremmel élhetem ki ezt a függőséget. És... belegondolva még egyikük sem szokott le. XD

Hajdanán megmondták nekem, hogy hajlamos vagyok a függőségre, lehetőleg ne próbáljak ki semmilyen drogot, ne fogyasszak rendszeresen alkoholt. Kábítószerrel a mai napig nem volt dolgom, amit egyáltalán nem bánok, én nem gondolom, hogy mindent ki kéne próbálni. A fű érdekel, ám ha kimarad az életemből, nem fog hiányozni. Az alkohol meg ugyanúgy nem vonz, mint a cigi. Oké, a koktélkészítést nagyon élveztem és imádok koktélt inni, de egy-egy görbe este után akár évek is el tudnak telni tök simán. Az én függőségem az írás volt. Kamaszként erősen grafomán lettem és amikor a történet gyorsabban pörgött a fejemben, mint le bírtam volna jegyezni, abbahagytam a lepötyögését, csak éltem, éltem, éltem és éltem a sztorit. Közben nem ettem, nem ittam, nem aludtam rendesen, nem tartottam a kapcsolatot a barátaimmal, a programokon félig voltam jelen... Na abból kemény volt kiszállni. Két olyan nyarat nyomtam le középsuliban, amiben minden lényegtelenné vált a történet mellett és tulajdonképpen bene hozott ki ebből a helyzetből. Valamivel később meghívást kaptam a FicBl@sterre, amibe minden szabadidőmet beleöltem, majd mikor annak vége lett, írtuk Nicoval és Timivel a A falka munkacímű folytatást, mígnem beláttam, hogy ez így nem oké. Nem vezetett sehova a történet, önmagában nem állt helyt, az előzmény azonban eltűnt a netről a Töviskapuval együtt. Kiszálltam, vége lett. Egy ideig szörnyű érzés volt, aztán Nico elpanaszolta, hogy a fórumsztori, amibe becsatlakozott, annyira rossz, hogy nem tudja kibontani se a karakterét. Érdekelt a karaktere, az volt Asame. Így indult el 2011. október 11-én a Kettőből egy, megálmodtam Deont, mert annyira tetszett a felvetés, megírtuk az első posztokat. Akkoriban még a TK ficblogjában futott a sztori, ahonnan emiatt kiutáltak minket és egy nagy balhét követően átléptünk Drive-ra, májusban pedig csatlakozott hozzánk Timi Jeremyvel. Ez volt az igazi, mindent elsöprő őrület. Imádtuk. Ezzel keltünk, ez járt az agyunkban egész nap, ha volt öt perc szünetünk, már írtunk is valamelyik, futó doksinkba pár mondatot. Általában három-hat doksit futtattunk, aminek most van meg a böjtje, mivel az idővonalat nem állítottuk össze, így mióta dolgozom a sztori összerakásán, nagyjából vért izzadok rajta. Szóval... ez volt a mindenem. Tudtam, hogy kiadásra nem lesz alkalmas sosem, sőt, a lányok is tudták, mégis lehetetlenül imádtuk. Nem is tudom, hány év után iktattam be először szünetet. Kellett, nem bírtam mást írni. A Kettőből egy mellett a szerepjáték volt még a szenvedélyem, közben loliztam, volt egy kis cp, benével állandóan rendezvényekre jártunk... Kellett a szünet. Immár kisebb gőzzel írjuk, én inkább összerakni próbálom a meglévő részeket - ami amellett, hogy nagyon nehéz, iszonyat sok anyagot jelent, sztoriidőben kábé húsz év -, azonban bármikor rá tudunk függeni egy-egy részre. Én legutóbb múlt héten nem bírtam letenni, a fél éjszakát olvasással töltöttem, és ezzel a csajok is így vannak.

Miután a teljes függés már nem fenyegetett a Kettőből eggyel, jött egy másik. Ennek már nem az élvezet volt a célja és oka, hanem a problémákból, szar helyzetből való kiszakadás. A játékfüggőség. Az okostelefonok megjelenésével kezdődött, én elég hamar rákattantam a valóságban sétálgatós, de virtuális világban való szörnykeresésre (már nem is emlékszem a nevére, pedig hogy szerettem...), az állatszimulációk közül is volt egy, ami beszippantott, majd kijött a Pokemon Go, imádtam a CSI: Hidden crimes-t, rengeteg escape roomot pörgettem ki, Travian, mobilos Sims, Cut the rope, Bubble witch saga, Candy crush, alkimistás játékok, Alien hive, ... Tök sok évig nem volt tudatos, hogy amikor teljesen ráfüggök egy játékra, akkor valójában be vagyok fordulva és odázom a problémáim kezelését. Mióta ezt helyre raktam a fejemben, jobban tudok uralkodni ezen az állapoton. Az a mozgatórugó, hogy a játékokban meg tudom oldani a feladatokat, tovább tudok lépni a pillanatnyi ponton, jutalmakat kapok, építkezni tudok vagy gyűjteni valamit. Néha még is így belecsúszom abba, hogy "jó, ezt még megcsinálom, oww, basszus, még az is van, jaj, a másik játékban is most van event", de már sokkal könnyebb ezt helyén kezelni, illetve vannak napok, amikor egyszerűen nincs kedvem, indíttatásom játszani.

A függőség megjelent valamikor a húszas éveimben egy másik formában is. Elkezdtem egyre jobban attól a helyzettől félni, hogy függésben vagyok egy másik emberrel. Nem kapcsolatfüggőségre gondolok, hanem arra, hogy amikor együtt élsz valakivel, igenis össze vagytok kapcsolódva, függtök valamilyen szinten egymástól. Évekig nem volt tudatos ennek a félelemnek az oka, utólag teljesen nyilvánvaló, hogy egy bántalmazó kapcsolatban éltem, ami tudjuk, hogy szép lassan lesz pokol. Apránként szeparál el a másik a baráti köröd nem kívánatos tagjaitól, építi le az önbizalmad, hited, ambícióid, terveid, vágyaid, hogy ne legyen ok és út kiszállni a kalitkából. Fokozatosan veszti el a bántalmazott fél a kontrollt a saját élete felett, így válik egyre inkább kiszolgáltatottá. Na, én ettől rettegtem. Amúgy is egy borzasztóan öntudatos, önállóságra vágyó tini és fiatal felnőtt voltam, ezért annak a gondolata, hogy nem én döntök a saját dolgaimról, iszonyú félelmetes volt számomra. Az más kérdés, hogy mennyire lett ez, a lényeg, hogy kiszálltam a cirkuszból, tanultam belőle. Nem eleget, mert egy újabb vakvágányra és egy lelkileg bántalmazó kapcsolatba léptem, de ez a lecke már elegendőnek bizonyult. Én úgy érzem, megvan az az egyensúly a Ferivel való kapcsolatomban, amiben jól érzem magam, mindkettőnknek megvan a saját baráti köre, de kedveljük egymás barátait, mindkettőnknek megvan az énideje, bármennyire is igényeljük a közös időt, megbeszéljük a döntéseinket, terveinket. Mivel megbízhatok benne, nem ijesztő a függőség gondolata, sőt, tavaly majdnem egy fél évre ágyba kényszerültem a kezeim miatt, akkor ő látta el a háztartást, ő dolgozott. Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor éreztem koloncnak vagy itthon hagyott háziállatnak magam, de szerintem ő nagyon jól kezelte az egészet.

Van azonban egy ennél sokkal-sokkal nagyobb félelmem függés témában. A gyógyszerfüggőség. Zsigerileg rettegek tőle. 2020. februárjában elmentem egy pszichológushoz, mert nagyon rosszul éreztem magam lelkileg. Eleve ott volt egy bántalmazó kapcsolat, vetélés, válás, egyéb fincsi lelki traumák a hátam mögött, de dagonyáztam az öngyűlöletben a lelki bántalmazás miatt és pont pár nappal korábban szakítottam krisszel. Összefoglalva: össze voltam törve és rohadtul sebezhető voltam. A pszichológus felismerte, hogy mennyire rossz a helyzet, ezért azt a javaslatot tette, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy pszichiáterrel és azt bizonygatta, hogy valószínűleg valamilyen gyógyszerrel kell majd stabilizálni a hangulatomat. Na ez olyan volt számomra, mintha egy lángoló kemencébe próbáltak belegyömöszölni, minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a nyugalmam, ne lássa a halálos pánikot rajtam, nehogy akaratom ellenére olyan helyzetbe kerüljek, amire egyébként semmi szükségem nem volt. Elmondtam a nőnek, hogy az életemet hiba nélkül vezetem, dolgozom, eszem és alszom, ahogy tudok, sportolni járok, minden nap beszélek a barátaimmal, tehát annak ellenére, hogy ramatyul vagyok, valszeg depressziós tüneteim is vannak, élem az életemet, ahogy kell. Ő meg erősködött. Valahogy letudtam azt a maradék fél órát, aztán krisz jött értem, komolyan mondom: hála égnek!, mert úgy kiborultam... Pánikroham tört rám, ami hullámzott a következő két hétben még. Be voltam rezelve teljesen, hogy igazából nem is vagyok szinten, csak bebeszélem magamnak, mert így nem zárnak pszichiátriára, nem tömnek gyógyszerekkel... Folyamatosan szükségem volt megnyugtatásra, pozitív visszajelzésekre, hogy nem, nem, nem annyira rossz a helyzet, csak az a pszichológus nem volt elég képzett, hogy foglalkozhasson velem. Szabályosan rettegtem tőle, hogy ha másik szakemberhez fordulok, felír valami szart, ami aztán átveszi az életem felett a kontrollt és amikor le akarom tenni, úgy fogok járni, mint a Rekviem egy álomért valamelyik szereplője. Iszonyatos volt. Két év telt el azóta a traumatikus alkalom óta és ez az első, hogy úgy tudok róla mesélni, hogy nem tör rám az akkori rettegés, nem kezdek el bőgni. Ez alatt a két év alatt többekkel beszélgettünk gyógyszeres kezelésről, nem egy embert ismerek, aki így állt talpra, vagy gyógyszer segítségével tudták stabilizálni a betegségét, és sokat javult a saját esetleges gyógyszeres kezelésemhez való hozzáállásom, de ha lehet, inkább életmódváltással, sporttal, feladatok megoldásával, vagy valami mással próbálkozzunk.

Vannak emlékeim arról, hogy mindigis féltem függeni mástól és attól, hogy elveszítem a kontrollt, az irányítást. Azt hiszem, a függőségtől ezek tartottak távol, kivéve a játékokkal kapcsolatban, mert azt nem tartottam veszélyesnek. Nyilván ha pénzem is ráment volna, más lett volna a helyzet, de nem vagyok az a költekezős fajta, így ez a veszély nem fenyeget.

Márciusi helyzetjelentés

Hihetetlen, hogy már egy csak egy hét van ebből a hónapból, úgy elrohant. Idejét sem tudom, mikor ültem utoljára Hajnau elé - ő a laptopom -, ami annak köszönhető, hogy lett munkám. Egy lakásokat kezelő cég látott bennem potenciált és a kisfőnököm nagyon értékeli, hogy csinálni akarom, 'legyünk rajta túl', precíz és rendezett vagyok, gyorsan átlátok mindent, önállóan tudok dolgozni, ugyanakkor jól érzem magam a meglévő csapatban. Volt egy másik hely is, ami nagyon tetszett, de messzebb van itthonról, kevesebb pénzt ígértek, itt azonban még az angolt is szintre hozhatom, ugyanis a vezetőség külföldi, talán egy kivételével senki se beszéli a magyart, vannak külföldi kollégák is. Nem mondom, hogy könnyű például így végigülni egy-egy két órás meetinget, de bízom benne, hogy egyre nagyobb része fog aktivizálódni a tudásomnak. Motivált vagyok, noha három retek napot tudhatok épp magam mögött, viszont szinte minden nap dicsérnek, ami nagyon jólesik.

Jobban érzem magam lelkileg, de ez a 15-20 fokos hőingás kikészít, minden este hasogat a fejem, pedig szeretnék foglalkozni azzal a sok projekttel, amiket elkezdtem csinálni vagy tervezni. Remélem, egyre kevésbé lesznek hidegek az éjszakák és szépen kitavaszodik mihamarabb.

Sajnos nem tudtam indulni a Létigen második pályázatán, túlságosan sok minden szakadt a nyakamba, de igyekszem megírni azt a két novellát (vagy hármat?), amiket kigondoltam pályázati anyagnak, aztán elválik, a próbaolvasáson milyen reakciót kapnak, így tehát pályázni fogok velük, vagy megosztom veletek Nuuvellán.

Az elmúlt időszakban nagyon intenzív álmaim vannak, szültem, voltam valakinek az esküvőjén, volt egy sokkoló rémálmom, amiben bajra éhező katonák félholtra vertek egy fiút a száguldó vonaton, majd sorra megerőszakolták, és senki se mert semmit tenni, nehogy ő legyen a következő áldozat, ma reggel már nem is tudom, mit álmodtam, csak azt, hogy szinte pánikig fokozódott a rajtam lévő stressz.

Helyzetjelentés, támogatási lehetőség

Nagy munkák folynak a háttérben, amikről egyelőre nem szeretnék írni, majd csak akkor, amikor már elkezdenek materializálódni. 2014 során észlelhető egy óriási törés a blog életében, rengeteg olyan esemény történt velem, amiből egy is sok egy életre, és bizony kellett néhány év, hogy feldolgozzam őket. Úgy érzem, most kezdek túllendülni, újra egyre több alkotói munka foglalkoztat, sokszorosodnak az ötletek a fejemben, egyre több az ihletem is. Hiába, a bátor tigris éve van...

Jó lenne ráállni arra, hogy havi legalább egy posztot megírni, havi egy játékot játszani, fejleszteni szeretném a festést, egyre többet szeretnék írni, egyre több megjelenést szeretnék, szívem szerint többet foglalkoznék a fotózással, illetve rendszeresíteni kéne a Kettőből egy feltöltését is. Sőt, hiányzik a loli, újra elkezdett érdekelni a craftolás és beöltözés. Nem hívom cosplaynek, mert nem létező karakterek érdekelnek valamelyik fandomból, hanem a saját fantáziavilágomban lévő dolgok. Hogy ebből mi valósul meg, majd év végén visszanézünk rá, nyilván szerepet fog játszani benne az anyagi helyzetünk, ami nem túl rózsás és hogy ha végre találok munkát, az milyen lesz időben és terhelésben. Ha támogatnád alkotói tevékenységeimet, oldalt megtalálod a Ko-Fi és a PayPal linkem most már.

Kikerült a linkek közé Nana AO3-as profilja, és meglepve vettem észre, hogy még nem szerepelt ott az Így neveld a regényedet blog, így pótoltam. Átrendeztem a címkefelhőt, azok a címkék már nem szerepelnek, amik nem aktuálisak az életemben, így könnyebb benne keresni.

Kirobbanó évkezdés

Attya ég, megint több, mint fél év eltelt a legutóbbi bejegyzésem óta. Legutóbb a Nuuvellás felpakolásról írtam, ami aztán jól félbe is maradt, mert úgy láttam, nem igazán van igény LMBTQ tartalomra ott, a történeteim olvasottsága épp csak túlhaladt a nullán. Igen, az ilyesmi eléggé elveszi a kedvem. Meg aztán jött egy Létigen folyóirat pályázat, amire nagy lendülettel írtam is egy novellát, amit a szerkesztőség beválasztott, szóval az első számban, elvileg még a hónapban lesz egy megjelenésem. Tervezem egyébként valamikor folytatni a Kettőből egy felpakolását is, de a jelenlegi egy-két év annyira kusza és darabos, hogy egyszer csak elszakad az ékszíj, aztán valahogy nehezen, de elkap újra a gépszíj. Jó, jó, ez egy rossz szóvicc volt. Vannak részek, amiknek az újraolvasása kész kínszenvedés, tekintve, hogy Deon már a harmincas évei közepén jár a fejemben, meg hogy vannak olyan részek, amik húsz-harminc oldalasak. Ha visszamehetnék az akkori önmagunkhoz, szólnék nekik, hogy csajok, készítsetek vázlatokat, mi mikor játszódik, ki hány éves, mi mit követ, ÉS fejezzétek be a részletek nyújtását, mert javítani nagyon nem lesz vicces. De már mindegy.

Végre valahára decemberben Norbi publikálta a három éve húzódó novelláskötetet a FIOK csoportból és bár egyelőre csak drive-on érhető el, ha minden jól megy, Google Könyvekbe és hasonló platformokra is fel fog kerülni, sőt, tervez a kötet alkotóival interjút készíteni. Szóval ha olvasnál sci-fi és fantasy novellákat, amik illusztrálva is lettek, illetve érdekel az egyetlen sci-fi novellám, ami természetesen nem mentes a fő témámtól sem, akkor vesd rá magad a Történetek a F.I.O.K. mélyéről című antológiára.

Tavaly újrakezdtem a festést, ami tiniként szörnyen érdekelt és imádtam csinálni. Hát... a színvonal még nagyjából ott tart, de élvezem és egy-két munkámmal igencsak meg vagyok elégedve. Aztán tavaly novemberben kiléptem egy nagyon lélek- és idegölő munkahelyről, azóta állást keresek sajnos nem túl nagy sikerrel, közben újrakezdtem a LoLozást, amit nagyon élvezek. Kiderült, hogy csomó barátom, ismerősöm tolja, két hónap alatt 11 szintet emelkedett az accom, ami azért csodás, mert főképp a TFT-t szeretem játszani. A varázskönyvet most kivették, az a másik kedvencem, meg Ninja és Feri mostanság Arkoznak inkább, de nem baj, eljátszogatok én magamban is. Ha nem füstölne el Hajnau, valószínűleg beindítanám a Twitch csatornám még a lámpalázam ellenére is. Amúgy fun ötleteim voltak hozzá.

A háttérben írok egy het történetet. Gondoltam rá, hogy felpakolgatom a kész részeket Nuuvellára, de nem akarok túl nagy szüneteket tenni két rész közé, annyi meg még nincs kész, hogy hónapokra előre legyen heti egy részem. És bevallom, az elmúlt egy hónapban ott a folytatás a fejemben, csak nem bírom rávenni magam az írásra. Igazából elég meglepő, hogy ma össze tudok hordani egy egész posztra valót, az állandósult lehangoltságom meg szokott akadályozni ebben. Na mindegy. A háttérben íródó történetről annyit lehet még tudni, hogy low fantasy, a főhősöm pedig egy húszas évei elején járó boszorkány. Egyelőre a projekt címe Spirál, de még az sem biztos, hogy ez marad a végső cím, szóval ezért sem akartam még feltölteni.

Fun fact a Szeretet ez - Vágás című fejezetéhez és... anya

Ma ezt a fejezetet teszem fel Nuuvellára. Nem spoilerezek, hátha még van, aki nem olvasta, de azt elmondhatom róla, hogy egy karácsonyi rész, amiben nagyon sok emléket és saját gondolatot, érzést írtam bele. Íróként elkerülhetetlen, hogy beleírd magad, az emlékeid egy-egy sztoriba, és nekem újra visszaköszönt pár dolog. Páromnak mondtam, hogy idővel a szomorú emlékek is megfakulnak, amolyan keserédes nosztalgiával gondolok rájuk. Na, Csaba karácsonyi készülődése anyáé. Anyunál szokott bordó terítő lenni, az aranyszegélyű tányérok, úgy emlékszem, anyu anyukájánál voltak. Nála van kis méretű műfenyő kicsit feldíszítve és azt hiszem, egyszer Enya zenével várt minket. Anya készít a hagyományostól eltérő menüt, általában brokkoli krémlevest, méghozzá cérnametélttel, ami nem túl nagy bánatára valamennyire összeáll, mivel nekem ez a kedvencem, mindig én kérem el az összes összetapadt köteget. Csaba második fogása nem anya konyhájából való, én szoktam ilyen összesütött, rakott cuccokat készíteni, a tiramisu azonban abszolút anyuhoz köthető édesség karácsonyra. Meg a kókuszgolyó, amit általában mi segítünk neki befejezni.

A tavalyi volt az első karácsony, amikor nem találkoztam anyával. Nemet mondtam a meghívására, mert úgy éreztem, le kell zárnunk egy időszakot, hogy tele vagyok haraggal és megbántottsággal, ami egy óvatlan megjegyzés, egy rossz szó, egy kritika, és elemi erővel tört volna ki belőlem. Meg nem akartam, hogy azt higgye, túlvagyunk a nehezén, el van felejtve, hogy elfordult tőlem Krisz javára és hogy még tőle is azokat a logikátlan és lélekkínzó faszságokat hallgathattam, amiket Krisz évekig tolt. Meg nem akartam egyelőre bemutatni neki Ferit. Nem akartam, hogy "rátehesse a kezét". Szarul hangzik, de elegem lett abból, hogy milyen bensőséges kapcsolatot alakított ki mindig a férfi párommal. Főleg, hogy általában az én káromra. Meg nem bocsátottam meg, hogy Csigával kapcsolatban mennyire elutasító volt.

Ha a dolgok úgy mennek tovább, ahogy mennek, az idei karácsonyt már teljesen egymás nélkül fogjuk tölteni. Hisz a születésnapomkor fel sem köszöntött...

Egy projekt bukása

A KIC-es pályafutásomnak lőttek, történt ugyanis tegnap egy oltári balhé a pofakönyv csoportban. Nehéz visszakövetni az egészet, mert kommentek lettek törölve, de amit le tudtam szűrni, hogy valaki gondosan összeírta, az életbe lépő LMBTQ+ ellenes törvény milyen hatással lesz a művészvilágra, így a megjelent és megjelenés előtt álló művekre, amiből kirobbant egy politikai vita. Csak azt nem értem, miért nem lehet felnőtt módjára vitázni, miért kell acsarogni, meg megpróbálni megtéríteni a másikat, de mindegy... Valszeg kell egy bizonyos mértékű IQ ehhez.

Ez lett volna a kisebbik probléma, azonban az egyik admin belekötött egy hozzászólóba, miszerint gusztustalanok és gyereklelket megrontóak a képei. Felszólította, hogy cserélje le a profilképét és a háttérképét, amit a lány nem tett meg, erre kitiltotta. Nos, én megnéztem a lány profilját, és semmi kifogásolnivalót nem találtam benne. Intelligens, kedves, a képei ízlésesek és szexik. A profilképén a vállai és a dekoltázsának a teteje látszik, a háttérképén pedig ugyan szétnyitott fürdőköntösben fekszik, de semmi extra nem látszik a testéből. És egészen addig annak az adminnak sem volt gondja egy képével sem, míg a lány fel nem vállalta, hogy transznemű. Milyen érdekes fordulat, hogy egyből mennie kellett... Szerintem ez rohadtul nincs rendben, aztán ahogy kezelte a dolgot ez az admin... Nonszensz. Amúgy sem szeretem, ha valamit úgy próbálnak lezárni, hogy "jó, hát bocsi, megtettem, mert nem tetszett, megtörtént, most már lépjünk rajta túl", de úgy érzem, nekem, mint LMBTQ+ témában írónak és mint LMBTQ+ személynek, "kötelességem" elzárkózni egy ilyen diszkriminatív és primitív bagázstól.

Arról nem is beszélve, hogy a Fátyolszakadás univerzumát kitaláló admin is azt írta, ő ezzel nem ért egyet, sem a diszkriminációval, sem a kommentek és tagok adminmegbeszélés nélküli törlésével, úgyhogy visszavonja az univerzumának használati jogát, és kilépett a csoportból. Később nagyon úgy tűnt nekem, hogy ennek az adminnak az ízlése, heppje és morálja képezi a csoport működésének alapját, korábban is megesett, hogy önbíráskodott és megszegte a többi adminnal való egyezségét a moderálással kapcsolatban, egy ilyen csoportban pedig borítékolható, hogy lesz következő balhé, hát kiléptem.

Én nem azt sajnálom több íróval ellentétben (ami ugyancsak nonszensz), hogy dolgoztam egy novellán és most nincs hova kirakni vagy beküldeni, mert huszadrangú kérdés. Ha igazán jónak érzem azt a novellát, majd átírom és vagy közzéteszem a saját platformomon, vagy beküldöm egy fantasy pályázatra. Nekem az a bajom, hogy már az írós csoportokba is beférkőzött és mérgez az aktuálpolitika.

Egyébként visszatértem a Kettőből egy világába, pakolom fel a folytatást.

Írós hírek

Elkezdett feloszlani az írói blokkom, ennek hála jelenleg két és fél történeten dolgozom a blogírás mellett, de erről kicsit később mesélek. Először szeretnék írni egy fontos változásról. Mégpedig arról, hogy regisztráltam a Nuuvellára, ami egy nemrég indult, magyar, történet streaming szolgáltató, ahol írókat tudsz támogatni. Az elmúlt 15 évben, mióta írással foglalkozom, egy forintot nem kerestem ezzel, pedig a történetalkotás az életem jelentős részét képezi és fontos szerepe van számomra, így a Nuuvella jó lehetőségnek tűnik. Íróként és olvasóként tud valaki regisztrálni, olvasóként lehet rajongója íróknak és tetszés szerint oszthat szét közöttük támogatást. Mint írónak, fontos az olvasók toborzása, mert aki az író linkjén regisztrál, az automatikusan hozzásegíti az írót minden hónapban az általa befizetett havidíjból 300 Ft-hoz, szóval ha szeretnél engem támogatni a további munkában, ezen a linken tudsz regisztrálni: link. Ez persze nem jelenti azt, hogy mások történeteit ne tudnád elolvasni, vagy másokat ne tudnál támogatni, az oldalon található három csomagnak megfelelően élvezheted a történetek olvasását tőlem függetlenül. A jövőben az új alkotásaimat először a Nuuvellán fogom megosztani, a blogomon inkább az íráskörülményekről szeretnék írni, a Wattpadon pedig egyelőre befejezem a publikálást.

Jó hír:
- Megjelent a Délibáb antológia az Univerzum alkotócsoport gondozásában, melyben szerepel egy cuki, meleg részleges novellám. Ha szeretnél egy könnyed LMBTQI novelláskötetet, itt tudod megrendelni: link.
- Ezen felül a FIOK antológiára sem kell már sokat várni, amiben egy disztópikus sci-fim fog szerepelni. Ha minden igaz, már csak ISBN-re vár, egyébként elektronikus formában lesz elérhető.

És azt írtam fentebb, két és fél történeten dolgozom. Az első egy olyan történet, amit eredetileg HP fanficnek álmodtam meg, méghozzá egy Harry-Teddynek és másfél évig agyaltam rajta. Aztán volt időm gondolkodni a kézfájdalmaim miatt és lejött hozzám a történet. Olyan ihletem volt, hogy egy hét alatt éveket mesélt nekem, mi lehetne a terveimből. Persze leírni nem tudtam... Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha megírnám, de saját világon belül. Nekikezdtem, kicsit döcög, viszont közbe jött a KIC projekt. A KIC a Közösségi Írók Céhének rövidítése, egy csoportosulás, mely egyesületi alapon működve írói pályázatokat hirdet és könyvbe szerkeszti az arra érdemes, beérkező novellákat. Nekem nagyon szimpatikus az, ahogy ők működnek, illetve a Fátyolszakadás projektjük, ami egy alternatív Föld univerzum, ahol megfér egy világban az MI, a mágus, a vérfarkas, a vámpír, az alakváltó és az ember, illetve mind létrehoz magának egy-egy birodalmat. Egy novellát már elkezdtem, egy pedig a fejemben van körvonalakban, ez a fél projektem. Mindkettőben kicsit segít Timi.

Őszintén megvallva nem emlékszem, írtam-e itt valaha Marcellről. Ő egy nagyon régi karakterem, még MoFára találtam ki. Egy illuzionista, aki egy bántalmazó, nárcisztikus mester mellett érik kamasszá. Később persze nem csak kinövi és elpusztítja a mesterét, illetve felhagy az emberek kihasználásával, hanem szembe találja magát az irigy, hataloméhes Árnnyal is, aki egy démontól kapott hatalmat, hogy bosszút álljon az őt elnyomókon, majd hatalmat szerezhessen magának. A két fiú ösztönösen vonzza egymást, mint a mágnes két pólusa, valahol ismerik is egymást, hiszen Marcell egy negatív karakterből lesz pozitív, Árny pedig fordítva, egy elnyomottból lesz amolyan szörnyeteg típus. És az ösztön mindkettőben azt mondja, le kell győznöm, meg kell térítenem az én oldalamra a másikat. A "fél" projektem Marcell azon időszakában játszódik, amikor még a mestere a markában tartja, de minél többet gondolkodom ezen, annál valószínűbb, hogy beleteszem a KIC világába, hanem inkább megtartom őt a magaméban.

Ez a gondolat nem hagyott nyugodni

Évekkel ezelőtt, amikor még a nagyanyámnál éltem, egyszer a fejemhez vágta, hogy "... és tudom ám, miket írogatsz rólam a neten!". Bevallom, összeugrott a gyomrom. Én nem érzem úgy, hogy rosszat írtam volna róla bárhol, de mivel a blogom és az Instagramom is publikus volt, bármelyiket láthatta valaki és visszamondhatta, amit kiértett a posztjaimból. Rögtön végignéztem a kitett képeimet és az alájuk írt szöveget, aztán elolvastam a bejegyzéseimet itt, de nem találtam olyat, ami indokolta volna azt a kirohanást. Később aztán emiatt sem írtam ide, mert nem akartam, hogy mama valamelyik ismerőse tovább ronthassa a kapcsolatunkat. Kérdeztem, ki volt az, aki azt mondta, írtam róla a neten, de nem árulta el, kérdeztem, mit mondott, de persze arról sem mondott semmit, tehát az, hogy ő tudott valamit és a fejemhez vágta, csak arra volt jó, hogy mind a kettőnkben hagyott egy-egy tüskét. Sosem került köztünk elő újra a téma, de most Önhöz szólok.

Kérem, ne a nagymamámmal beszélje meg az itt olvasottakat. Oka van annak, hogy én soha nem próbáltam vele beszélni arról, hogy pánszexuális vagyok, hogy volt vagy van barátnőm is, hogy mit gondolok az LMBTQI emberekről és arról, amiért küzdenek, illetve arról, hogy milyen történeteket írok. A nagymamám nem venné jól. Ezek a dolgok csak éket vernének köztünk, megpróbálna még erőteljesebben a vallás felé terelni, ami eddig sem vezetett eredményre, illetve olyan vitákat képezne közöttünk, ami megrontaná a kapcsolatunkat, mert soha nem fogunk egyetérteni és mind a ketten makacsul tudunk ragaszkodni a véleményünkhöz. Remélem, nem ezt szeretné.

Nagyon ritkán előkerül mama és köztem valamilyen LMBTQI-val kapcsolatos téma. Mikor mondjuk a tévében szó van melegekről, vagy arról, hogy vannak olyan emberek, akik non-binaryk. Mama úgy szokott rá reagálni, hogy ők betegek. Nem esik jól, de vannak helyzetek, amikor jobb csendben maradni és továbbterelni a témát. Na ez ilyen köztünk. Ő ezt így gondolja, és 84 évesen már nem fog megváltozni.

Ha bármilyen kérdése van, ha szeretné megbeszélni az itt olvasottakat, vegye fel velem a kapcsolatot. Email címem: lianihikawa@gmail.com, de szívesen leülök egy teára, sütire is Önnel, vagy bárkivel.

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.