„Bár maguk a loliták pontosan tudják, hogy Nabokov regényének a divathoz vajmi kevés köze van, azért elgondolkodtató a tény, hogy nagyon sok lolita származik olyan családból, ahol az anya és az apa között állandó konfliktusok vannak/voltak, és nagyon sok lolita él egyedül (vagy a testvéreivel) az édesanyjával (vagy az anyával és annak aktuális partnerével). Ez a családi állapot, bármilyen furcsa is elsőre, nagyon sokszor együtt jár egy megfelelési kényszerrel a nem létező, vagy nem szerető/gondoskodó apa irányába.”
Ez most ütött. Lehidaltam volna, ha nem ülök. A regényt még nem ismerem kicsit sem, de ezek után el szeretném olvasni. Arra kíváncsi voltam, hogy miért a Lolita után nevezték el a divatot/életmódot/stílust, de azt hiszem, ez a történet elolvasása után tisztább lesz. Most csak találgatásokat tudnék felvetni, azt meg nem akarok. Wikipédián tudom, hogy jó kis irodalom gyűlt össze a Lolitával kapcsolatban, én azonban első sorban mindig a regényt szeretném olvasni, ha érdekel tartalma, nem pedig a leírását. =)
Anya és apa közt állandó konfliktusok voltak és vannak. Pipálva.
Egyedül él (testvérével). Pipálva.
Van megfelelési kényszere a „nem létező” (nem gondoskodó, valószínűleg nem szerető, érdektelen) apa felé. Pipálva.
Bár mi apával maradtunk, szerintem, ha újra dönthetnénk, anyát választjuk. Apa nem foglalkozik velünk, most már úgy él a barátnőjével, mintha mi nem is léteznénk a házban. Eddig a lakótársi viszony volt kimondás nélkül elfogadva, mostanában ez is kezd megszűnni. Elég sokat sírtam – nem csak szó szerint, hanem képletesen is – már amiatt, hogy ilyen… semmilyen, rossz, hideg, közönyös a viszonyom az apámmal, akit két éve még imádtam. Mindig is imádtam az apám, de ebbe sosem gondoltam bele. Nem igazán nevelt minket, tőle általában jó dolgokat kaptunk, mivel anyu volt a szigor és a tiltás, apu meg az engedmény és a lojalitás. Anyuci mindig kiakad, amikor a jelenlegi helyzetről hall. Mindig dühös lesz, engem pedig elfog a sírhatnék. Akkor szoktam érezni, hogy mennyire szeretném, vagy szerettem volna, ha apu szeret engem.
Elgondolkodtam azon is, hogy milyen a kapcsolatom az apámmal, amikor lolita ruhát húzok, meg egy kicsivel utána, s persze napokkal később, amikor kimarad a lolita ruházat a mindennapjaimból. Ha felveszem valamelyiket, igyekszem megmutatni apunak. Teljesen tudat alatt, de belegondolva, tényleg így van. Még nem tudom, mit akarok ezzel üzenni neki, s persze a barátnőjének is, de majd rá fogok jönni. A barátnője jobb napjain jófej, megdicsér, hogy csinos vagyok, jó szórakozást kíván, ha rosszul tűztem fel egy masnit, akkor megigazítja. Nem csak akkor ilyen velem, ha lolita vagyok, de akkor szinte mindig. Nem fő motivációm szeretetet kisajtolni belőlük ezzel, de úgy fest, kiválóan alkalmas rá.
Ez ijesztő. Oo
Nem akarom magam bekategorizálni, valamilyen szinten mégis azt teszem, amikor próbálom elhelyezni magam, hogy én mi célból lolisodom. Nana felsorolásából rám mind az öt jellemző. Ez lassan úgy is látszódni fog, ha még nem látszik. =)
„És azok a lányok, akiknek nem volt, vagy nem megfelelő apaképük volt gyerekkorban, a nővé válástól is jobban félnek, ezért a "szexi" megjelenés helyett az abszolút szexmentes, sőt a legtöbb férfi számára (aki nem japán vagy pedofil) egyenesen lehangoló ruhák a gyerekkor biztonságát sugallják, és előáll a Péter Pán szindróma (amikor egy kamasz/fiatal felnőtt nem akar "felnőni", hogy ne szembesüljön a felnőtt élet problémáival és felelősségi rendszerével).”
Elég jól leírja a 14-18 éves kori önmagam. Nálam a lényegi változást a Párom indította el, olyan két éve (?). Fejben szakaszolni tudom azt a négy évet a totális fiús és „lehangoló” korszaktól egészen a próbálkozásaimig, hogy változtassak magamon. A következő három év már inkább egy folyam, ahol nem csak akaratos lépések vannak, hanem tudatossággal különböző mértékben rendelkezőek. Ez azért fontos, mert az akarat tudat nélkül iránytalan, a tudat ad célt, s az akarat visz oda. Ha nincs normális cél, az egyén nem jut el hozzá, a sikertelenség kudarcélményhez vezet, az aktivitása csökken, míg végül fel nem adja és be nem zárkózik.
„Ide tartozik még egy érdekes kör: azok a lányok, akiket egy határozott apa (vagy apa típusú anya) nevelt fel. Sok apa kezeli kicsit fiúként a lányát (különösen azok, akiknek fiúgyerekük nincs), és sok egyedülálló anya van, aki tudatosan próbálja fiússá nevelni a lányát, hogy az majd "ne járjon úgy, ahogy ő", és "meg tudja védeni magát. Sok olyan fiús, vagy fiúsan viselkedő (szókimondó, fiús hobbikat vagy sportokat űző) lány azért vonzódik a lolitaság felé, mert úgy érzi, ez az egyetlen olyan "terep", ahol nőnek érezheti magát. Ebben sokszor szerepet kap az is, hogy a fiús lányokat a férfitársadalom férfiként egyenrangúnak (vagy közel olyannak) kezeli, ezért az ilyen lányok legtöbbször kiesnek abból a körből, hogy megdicsérjék megbámulják őket, vagy bármilyen formában felkeltsék az ellenkező nem figyelmét. Ilyen esetekben a lolitaság egy figyelemfelhívás is lehet: "ide nézz, én lány (is) vagyok!”
Erre most ezt tudom mondani: „Heló, mi?!”, ami nálunk a bingóval ér fel. Erről máshol írtam már, ide elég csak ennyi.
„Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni azokkal az ellenzőkkel, akik nem is mindig az utcáról, hanem a szűkebb ismeretségi/baráti körből, családból kerülnek elő, tisztában kell lennünk önmagunkkal, a motivációinkkal. Kompenzálni valamit nem szégyen, hiszen ez annak a jele, hogy tudomásunk van a problémánkról és a magunk módján keresünk rá megoldást, avagy tüneti kezelést. Azt, hogy a lolitaság egy ideiglenes dolog, ami segít elfeledkezni a valós problémáinkról, vagy pedig végleges állapot, amely végül leküzdi és ténylegesen helyettesítheti a (kinek milyen eredetű) űrt az életünkben, a mi saját döntésünkön múlik.”
Nálam is egyértelműen a családból kerül ki a legnagyobb ellenlábas. Anyukám. És én magyarázhatom neki, majd egyszer talán megérti. Vagy sose. =)
„Az, aki nem akar szembenézni a múltjával, arra ítéli önmagát, hogy folyton megismételje.”
Majd még jelentkezem. Van újság, de szerintem majd csak délután, estefele osztom meg. =)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése