Szerintem vannak olyan sebek, amik nem hegednek be. Szerintem van úgy, hogy a fájdalom megmarad, még akkor is, ha az azt kiváltó okot már megszüntettük. Létezik olyan fájdalom is, amelyet az emlékeinkben megőrzünk, aztán egy alkalmas pillanatban előkapunk, hogy szenvedhessünk tőle. De hogy miért, azt nem tudom.
A fájdalom, tök mindegy, miből ered, csak belerúgtunk az asztal lábába, elvágtuk az ujjunk, vagy csak fáj a fejünk, megállítja egy időre az életünk, és ha engedjük, teljes mértékben ki is tölti azt.
Én most lehet, hogy túldramatizálom a tegnapit. Az is lehet, hogy nem. Csak azt tudom, hogy ez a barátság nekem hirtelen fejlődött nagyon magas szintre. És félek, hogy egyszercsak bumm, vége.
Csak őszintén van értelme élni. Nem tudok másmilyen lenni. Próbáltam, de nem megy. Nem tudok kilépni a bőrömből, elcserélni a lelkem, csettintésre átrendezni a gondolataim és elfelejteni az emlékeim. Nem tudom kitépni a szívemet sem. És nem is akarom. Álmok nélkül halottnak érzem magam. Nem azért, mert az élet maga nem elég a számomra, hiszen az élet is csodálatos, hanem azért, mert az álmaim visznek előre, hajtanak tovább az úton és ösztönöznek.
Nem akarok hisztizni, hogy ha nem érdemlem meg az őszintesége(de)t, akkor nincs is miről beszélni, hiszen szerintem a barátság őszinteségre, hűségre és szeretetre épül. Nekem a barátság volt úgy másfél évtizedig a legfontosabb, a legmérvadóbb, a legjellemzőbb. Nekem verték a fejem a táblába, hogy "Hülye vagy!", kaptam pofont is a barátnőmtől, mégis éveken keresztül mi voltunk az egész falu leghírhedtebb barátai. Én is vágtam kemény szavakat emberekhez, akiket szeretek, lelkileg pofoztam fel őket, de csak azért, mert azt éreztem, hogy erre van szükségük. Úgy éreztem, hogy szükségük van egy jól irányzott ütésre, hogy magukhoz térjenek. És a barátságaim szilárd talapzaton állnak.
Volt, aki megpróbált "meggyőzni" nemrég, hogy ezek csak haverságok, de nem. Én élem az életem, én érzem az érzéseim, én gondolom a gondolataim és érzem azt is, ami másokban van, úgyhogy nekem senki nem tudja megmagyarázni, hogy csak azért, mert 5-10 embert meg tudok jelölni, mint igaz barátomat, nincs egy igazi barátom sem. Ezek a kapcsolatok túlhaladtak az őszinteségen, mert nyíltak vagyunk egymáshoz, túlhaladtak az átlagos hűségen, mert a legszarabb időkben is egymás mellett voltunk, s ha nem tudtunk ott lenni, akkor valahogy máshogy támogattuk a másikat, s szakadatlanul szeretjük egymást.
Sosem bíznám az életem másra, mert ha el kell buknom, akkor én akarok elbukni, ha én nem tudom jól csinálni, helyettem más ne tegye meg az én életemmel, hiszen azért kaptam, hogy én éljem. De ennek a pár embernek oda merem adni a kezébe a szívem. Nem azért, mert tudom, hogy úgysem bántaná. Ő is csak emberből van, ugyanúgy hibázhat és ugyanúgy lehet gyarló. Elejtheti például. Nem ez a titok kulcsa, hanem az, hogy tudom, bárhogy is kapom vissza a szívemet, jó kezekbe adtam.
Erre vagyok képes.
És szeretném, ha ez elég lenne.
Néha fontos persze, hogy a másik nem feccöl annyi energiát a kapcsolatba, de ha hosszútávúan mérlegre teszem ezeket a barátságokat, a mérleg nyelve pont egy szintben van. Hol az egyikünk sír, hol a másikunk. Hol az egyikünk tűnik el az élet forgatagában, hol a másik. Így jó. És nem azért 90% nálam a maximális szint a barátságban, mert ennyivel is beérem, vagy mert nincs egy olyan barátom sem, akivel 100%-os. Minden barátságom a magam 90%-ával 100%-os. Ha 100%-ot tennék bele, a mai világban az már párkapcsolat. Nekem nem, de könnyen átesnék a ló túloldalára. De megnyugtatásképp elárulom, nem vagyok képes 100%-ot beleadni egy barátságba. Egy szív, amit túl sokszor foltoztak össze, már nem lehet olyan sértetlen, mint amilyennek megszületett. Ennyi a történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése