Sosem írtam levelet a Mikulásnak. Nem volt nálunk szokás és mivel hamar rájöttem, hogy nem is létezik, hülyeségnek tartottam levelet írni hozzá. Különben is a családom végigkérdezett mindig, hogy "Mit kérsz a mikulástól?"... ^^;; Fölösleges volt írni neki, na. =D
Anno, olyan hétévesen, mikor még voltak aranyhörijeink, viszont a hörcsögök nevében lerajzoltam, mit kérnek. Ételt és egy szuper, csövekkel felszerelt, hatalmas lakot. =) Szerintem meg sem mutattam senkinek, de jó érzés volt több, mint tíz év után megtalálni a mini füzetkébe és papírlapra rajzolt dolgokat. =)
Általában a mikulás mindig hozott nekünk virgácsot, szóval ő úgy ítélte, a tesómmal együtt nem voltunk azért annyira jók az év folyamán, de a gyümölcsök és az édességek sosem maradtak el. Furcsa mód a mogyorónak és a narancsnak, mandarinnak olykor sokkal jobban örültünk, mint a csokoládénak. Főleg, mert sok "tejbevonó masszából" van, amit utálunk mindketten a mai napig. Abból meg még forrócsokit is nehezen lehet finomat készíteni, tehát ez a "ne vedd meg!" kategória nálunk. =)
Ellenben az elmúlt x évben elterjedt egy szokás az apai nagymamám körében, mivel ő a falu nagymamája, az összes környékbeli gyerekre ő vigyáz. Méghozzá a mikulástúra. Talán 2006-ban tartottuk az elsőt és tavaly vagy előtte az utolsót, de ebben nem vagyok biztos, csak abban, hogy abban az évben már volt korrekt kis meghívó is rá. Ez abból állt, hogy az Ürgehegy lábánál összegyűltünk és gyalog felmentünk a nagyszüleim présházába, ahol aztán jól megebédeltünk, majd a nagy várakozás közepette megérkezett a mikulás. Persze mind tudtuk, hogy épp ki öltözött be és az idősebbek, főleg az unokaöcséim, állandóan azt magyarázták, hogy nem őt kellett volna beöltöztetni, satöbbi, de a kicsik így is nagyon élvezték, hogy egy vattaszakállú, párnával kitömött, vidám ipse arról faggatta őket, jók voltak-e, megérdemlik-e szerintük a rájuk váró ajándékot, tudnak-e egy éneket vagy verset. =D
Nálunk sosem volt szokás az, hogy kimaradt volna a csomagosztás. Amikor még kicsik voltunk, a nagyanyám minden évre valami különleges módot talált ki. Egyik évben maga varrta meg a zsákot, másikban zokniformát varrt, harmadikban teknőspárnát, aminek a gyomrában külön zsebbe rejtette a mindenféle földi jót, de egyik évben mind kispárnát kaptunk. =) Kreatív a nagyanyám és a hideg időt mindig varrással és kötéssel töltötte a szokásos "falusi" teendők mellett. Ráadásul neki ugye három fiúunoka és egy lány jutott, szóval mindig olyat kellett kitalálnia, ami gyereknek való, de mind megtaláljuk benne az örömünket. A teknőspárna amúgy egy ilyen nagy, letehető puff volt és nagyon szerettük, tök frankó lett. =) A kispárnát huzatostól pedig a mai napig is használom. =)
A szokásos cipőpucolás amúgy egyetlen évben rémlik, hogy nálunk megtörtént volna. XD Kínkeserves munkával kibokszoltam a csizmámat, majd az ablakba tettük testvérem cipőjével együtt és másnap roskadásig volt rakva. A családomnak fontos volt és a mai napig is valahogy az, hogy az ajándék oda legyen csempészve, ne átadjuk egymásnak, vagy lássuk, hogy a másik odateszi. Nem tudom, miért, de így szeretem. Én sokszor raktam apa cipőjébe szaloncukrot vagy egy kisebb mikulást. Egyik évben az utóbbi teljesen összetaposva végezte (bár még mindig jobb, mint amit itt hallottam bent, a munkahelyemen, hogy az apuka csak a metrón vette észre a csokimikut a cipőjében XD ), egy másikban meg automatikusan kirúgta a papucsából a szaloncukrot és észre se vette, csak este, mikor rálépett. XD
Egyébként nem voltam jó ebben az évben sem. ^^;;
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése