Kifakadásaim

Tudom, nem kellene ezzel foglalkoznom, de egyszer végre össze akarom szedni a gondolataimat és elmondani, hogy basszák meg. Felhívott nagyanyám a hétvégén hat után, hogy mi újság van velem, van-e még nagyanyám. Mondom, van, most is vele beszélek, amúgy szokás szerint el vagyok havazva. Tényleg? Tényleg. Na ezután jött a feketeleves, hogy én miért nem keresem őt és apámat. Ezen szépen kiakadtam, úgyhogy kiosztottam a lapokat, miszerint a telefon oda-vissza működik, ők is kereshetnek és ne vonjon engem kérdőre, mikor én apámmal próbáltam felvenni és ápolni a kapcsolatot, de a rohadt leveleimre nem válaszolt, pedig körmöltem neki egy csomót. Meg betolt egy olyat, hogy én csak akkor keresem őket, ha kell valami. Nagyon kevés kellett, hogy vulgáris szavakat skandálva ordítsak vele, aztán rávágjam a telefont, de kulturált maradtam és visszautasítottam ezt a vádat. Persze órákkal később, mikor Anya mesélte, hogy öcsémnek családi ebédhez nem terített apám és a nője, elpattant az agyam és felhívtam aput. Igazából az egész jelenet elég mókás visszanézve, mert valósággal kirobbantam a konyhába, hogy előkeressem a mobilomat, Bene meg megkérdezte, hogy mit csinálok. Azt válaszoltam, hogy felhívom apámat, ő meg anélkül, hogy tudta volna, miért, arra kért, hogy ne kiabáljak vele. Nehezen, de beleegyeztem, apu meg meg volt rökönyödve, mivel az idegességtől, dühtől, sírásközeliségtől remegett a hangom és fulladtam. Tíz percig csak mondtam a magamét, hogy állítsa takarékra az anyját, mert amit művel, az hallatlan, egyetlen egy dologért hívtam fel aput, hogy kell nekem valami, mégpedig a klubba a fotelekért és a kanapéért, egyébként semmi másban nem emlékszem, hogy a segítségüket kértem volna, ők viszont a kérésünk ellenére sem egy héttel előre szólnak, hogy buli lesz, illene kimenni puncsolni az ünnepeltnek, hanem egy-két nappal az esemény előtt, amikor is mi már nem tudunk előrántani senkit, hogy ugorjon be helyettünk nyitni-zárni a klubba, és még én érzem magam rosszul, hogy nem tudunk kimenni, holott biztos vagyok benne, hogy nem akkor találják ki, max akkor jelez vissza apám testvérének a felesége és a gyerekei, hogy megfelel nekik az időpont. Meg azt, a rohadt életbe, azt!

Annyi mindent mondtam apámnak, ő meg hallgatott nagyokat. Veszettül kiosztottam, hogy ezt mégis hogy képzeli a mama és hogy ő beszélt-e vele, vagy csak úgy légből jött neki ez, mert utálom ezeket a kerülőutakat, mondja meg a szemembe, akinek baja van velem, majd én lefightolom a dolgot, nem kell bevonni harmadik embert, mert ez egy szemét gerinctelen mutatvány, amiben én nem veszek részt. Tudok én veszekedni, most már egyre vérmesebb is vagyok benne, mert újabban dührohamaim vannak, ha így felhúznak és akkor nem ismerek se istent, se embert, csak dől ki belőlem az áldás.

Elegem van abból, amit művelnek. A nagyanyám egyszerűen nem hajlandó tudomást venni arról, hogy vőlegényem van, hozzá fogok menni feleségül egyszer és tőle lesznek gyerekeim, megpróbálja minden alkalommal, amikor kimegyünk, elmarni mellőlem Benét és igyekszik ráébreszteni arra, hogy szörnyűséges hibát követtem el, mikor őt választottam. Na ez az, amit nem viselek el, erre nagyon erősen k.anyázhatnékom támad. Nekem senki ne szóljon bele az életembe, lassan 24 éves felnőtt nő vagyok, több, mint öt és fél éve vagyok együtt ezzel a hülyével és imádom, el sem tudom képzelni, hogy más fiúval lehetnék, két éve élünk együtt és hol így, hol úgy, de kijövünk, megoldjuk, ha gondjaink is vannak, nem akkorák, hogy amiatt ásni és kapálni kelljen a kapcsolatunkat. Felháborít, amit a nagyanyám meg mer engedni magának, felháborít! Persze Dani nyugtatott ma a telefonban, hogy nem élek velük, kivontam magam abból az életből, de annyira vérlázító számomra ez az egész műsor, hogy még mindig ki vagyok rajta akadva teljesen és megmondtam Daninak, hogy az egész famíliát gyökérnek tartom, kivéve öcsémet és talán az Attilát, aki valszeg nem is vér szerint a rokonom, mert mintha befogadott gyerek lenne. Utálom, ami az apai családtagjaimnál megy, rosszul vagyok tőlük.

Bátyám jól mondta, eddig érleltem, most megszülöm. Igazából annyira mérges vagyok, hogy sírni tudnék, de nem tudok, mert ezek nem érdemelnek könnyeket. Hányás, ahogy élnek. Apám nője eldugdossa öcsém elől a tányérokat, meg mindent megtesz azért, hogy elüldözze őt. Ezt csak azért nem emlegettem fel apámnak, mert nem az öcsémmel beszéltem ezt meg, nem tudok mindent, de ha elpattan az ékszíj megint, felhívom, hogy kérdőre vonjam, hogy ezt mégis hogy képzeli és hozzácsapom azt, hogy engem milyen alapon merészelnek kérdőre vonni, mikor úgy szarnak még az ott, velük élő öcsém fejére is, ahogy nem szégyellnek, vagy ahogy megy, nemhogy az enyémre. Rohadt nagy hepajt fogok csinálni, ha nem állnak le, az sem akadály, hogy ki kell mennem Biára asztalt borítani, a hóbakancsom tele ezzel a baromsággal. Nem egy taknyos kölyök vagyok vagy báb, amit lehet rángatni és ha ezt nem értik meg, akkor majd elmegyek, hogy megnézzék a kivörösödött fejemet és a dühömet. Bár tulképp Daninak van igaza, meg kell mondani nagyanyámnak, hogy ezért és ezért nem vagyok vele hajlandó beszélni, csak akkor hívjon, ha hajlandó változtatni, mert ezt az évek óta tartó hisztériát én nem folytatom tovább és letenni a telefont. Ennyi volna, bár én még beszúrnám neki, hogy a temetésére elmegyek, egyébként nem vagyok rá kíváncsi. Azt hiszi, lekenyerezhet? Nem vagyok hülye, tudom, hogy csak azért ad ezt és azt, hogy aztán benyújthassa a számlát és azért van megsértődve, mert nem kell semmi tőle, nekem aztán ne nyújtogassa be a számlát. Meg én vagyok annyira pofátlan, hogy elvegyem, ami kell abból, amit ad és szarjak a számlájára, majd megtanulja, hogy nem vagyok megfizethető, mert úgy néz ki, azt eddig nem sikerült megérteni.

Fel vagyok nagyon háborodva. Én menjek ki szülinapozni, nem baj, ha Bene nem tud jönni, de egyedül apám képes rám emelni a telefont, hogy megköszöntsön. Nem várom el, hogy ajándékozzon, vagy adjon egy kis pénzt, mert most már halálosan sértene, főleg, hogy amikor megszorultunk, az egyetlen segítség az lett volna apámtól és a nagyanyámtól is, hogy költözzek haza. Én egyedül. És a vőlegényem?! Nagyanyám is azt hiszi, hogy nem látom át, mit akar. Naná, hogy azt, hogy gondoskodjak róla, meg akkor az irányítása alá tudna vonni. Na nem! Majd ápolgatják a pótunokái, azok szülei, vagy ha apám végre megunja a hülyeségeit, bedugja egy öregek otthonába, Bián amúgy is van egy tudtommal, szal messzire nem is kéne menni, pont letojom, de engem hagyjon békén!

A másik, amin ma ledobta az ékszíjat az agyam, az az, hogy megint előkerült, hogy bakker, elmondtam, hogy szar vége lesz, ha nem tér le arról az útról, de persze mintha csak a falnak beszéltem, most itt a baj és mást húz le vele. Rohadtul kezd elegem lenni abból, hogy dolgozom egy-három hónapot azon, hogy valakinek rendbe tegyem a lelkét, egyengessem kicsit az útját, azon tartsam, aztán felüti a fejét ez a faszság és elcsesz mindent. Ilyenkor annyira feleslegesnek érzem azt az időt és energiát, amit beleteszek... És annyira inkább kimennék egy lakatlan trópusi szigetre koktélt szürcsölni, olvasgatni, írni, a tengerbe lógatni a lábam, hogy az nem igaz. Nem vinnék senkit és ha meguntam a tengermorajt, hazajönnék a szaros kis életembe újra rendet rakni. Egyszerre utálom és szeretem ezt csinálni, kegyetlen és mocskos meló, de én választottam és akarom is, csak amikor ennyire nyilvánvalóan beleszarnak abba, amit én hosszú ideig könnyezve csinálok végig, akkor nagyon ki tudok akadni. Nem is szomorú leszek, hanem mérges.