Kezdjük már el!
Jól eltelt egy év... Szerettem volna visszatérni a blogoláshoz, de azt hiszem, nem álltam készen és még most sem tudom, készen fogok-e állni rá. 2019 elég hullámzó volt, meg is csináltuk Krisszel az évösszegzőt, de aztán nem töltöttem fel ide. A hullámzás azóta nemhogy csökkent, inkább erősödött. Voltak idén nagyon mély bánataim és nagyon magas megéléseim. 2020 a világban is rengeti a földet és szerintem az egyéni életekben is. Hát most ennyit rólam.
Gyors helyzetjelentés
Készülök egy hosszabb összefoglalóval Amadisról és a kalandokról, de mivel vasárnap estig le kell adnunk minden anyagot és még egy novella kellős közepén vagyunk, még nincs teljesen összefésülve minden, szóval csúszom vele. Élek, minden szuper, fel vagyok pörögve, közeledik az angol vizsga is, úgyhogy megint két feléről égetem a gyertyát. XD
Sikerek, örömök, tervek a hónapban
Múlt héten angolon elég jól szerepeltem. Hétfőn, bolondok napján beírattam magam, hogy órák után szeretnék lenyomni egy szóbeli vizsgát, hogy megtudjam, hogy működik, és persze hogy szerepelek. Mindent angolul beszéltünk, rögtön kezdhettem is magam és családom bemutatásával, aztán átnyargaltunk legalább öt témán. El kellett mondanom, mi a különbség köztem és a tesóm között, pár szóban érintettük a háziállatokat, majd mesélnem kellett arról, hogy készítettem paradicsomos szószt egy tésztás ételhez, majd beszélnem kellett a legutóbb látott filmről, amit bekamuztam, hogy a Felhőatlasz volt. Aztán jött a szituáció, amiben eléggé kényelmetlenül érzem magam, mert magyarul se nagyon tudnám, mit kéne mondanom, majd képek. Eléggé megrémültem, hogy nem ismertem fel, hol készült a kép, amit húztam, meg nem adta magát nekem, hogy terelhetném a témát a joker téma felé, ami a környezetvédelem, és elég jól feleltem belőle pár órával korábban. De azért jó lett, meg lettem dicsérve és ha értékelni kellett volna, 70%-ot értem volna el, ami nagyon szuper, mert meglenne a szóbelim. A hallgatási feladattal egész jóban vagyok, a minimum szinte mindig megvan, de a természettel kapcsolatos témákban szép pontokat értem el. Van remény, na. =) Még egy kicsit rá kell gyúrni, és simán meglesz.
Úgy egyébként nincs sok újság. Rém rosszul alszom legalább egy hete, folyton fázom a takaró alatt, már zoknit is húztam éjjelre, pedig télen se szoktam, mégis felébredek. És borzalom, miket álmodok. Egy hete dolgozom két karakterrel álmomban, már megvan kábé a közös múlt, hogy váltak szét, hogy találkoznak újra, kezd kirajzolódni a sztori, de elment egy olyan irányba, ahol a fejem fogtam, hogy te jó ég, ez morbid. XD Emellett meg masszív hülyeségek jönnek, de komolyan. Emellett mostanában rákaptunk a pudingokra és a császármorzsára, azt szoktunk csinálni nasizni, vacsora utánra vagy reggelire.
Na jó, azért van mozgás bőven... Múlt hét előtti hét vasárnap kirúgtunk a hámból. Már nagyon ránk fért némi romantika és finomságok magunkba tömése, amit egybe kötöttünk Máté Bence fotókiállításával, amit nagyon szerettem volna Krisszel megnézni. Elképesztő képeket készített Bence, két kedvenc témám is lett, az egyik a sziluettes, a másik a hangyás, de mivel leírta minden képhez, mennyi időbe telt, mire el tudta kapni a pillanatot és milyen módon tette azt, tanulságos is volt a kiállítás, hogy a fotós élet azért nem fenékig tejfel. Lenyűgöző képei vannak, szóval érdemes Instagramon bekövetni.
Múlt vasárnap anyunál voltunk. Mivel volt egy óránk indulásig, kisminkeltem magam. Vicces volt, mert miután felkentem a két fő színt a szemhéjamra, majdnem feladtam, hogy nem is néz ki jól, lemosom, hagyom az egészet a fenébe. Aztán addig maszatoltam, míg jó lett. XD Voltunk öcsémért apuéknál, apu barátnőjétől kaptam is rögtön két, cirmos levelű elevenszülőt és egy fehér korallvirágot, aztán mentünk anyuhoz. Vissza kellett állnunk az Öreglánnyal való közlekedésre, mert Pisze kuplungjában eltört a rugó és nem szeretnénk ott maradni vele valahol az úton. Hihetetlen, hogy a Tempra állt majdnem fél évet az udvaron, mégis pöccre indult. Hiába, régen még tudták, hogy kell autót csinálni. =D Anyu lassan befejezi a Fuji keresztszemest. Elképesztően jól néz ki, és mutatta, még miket rendelt... Már ijesztgetett vele, hogy tanuljak meg keresztszemesezni, mert annyi mintája van, hogy nekem kell megvarrni majd egy részüket. XD Remélem, nem, mert engem azért ennyire nem köt le.
Ma úgy volt, hogy találkozunk Talyval, ha már elmaradt az előző alkalom, de tanulnia kell angolra és eléggé stresszel is rajta, úgyhogy inkább áttettük másik időpontra. Vasárnap meglátogatjuk Bogicáékat, teszünk egy nagy sétát Győrben, úgyhogy szeretném kérni az időjárásfelelőst, hogy legyen kedves szép idővel szolgáljon nekünk. 18-án a MAGUS versenyhez ülünk össze megbeszélésre, mivel Robi karaktere új lesz a partiban és ki kéne találni, hogy csatlakozott hozzánk, pláne abban a krízispontban. Amadisnak az, na... x) Rá vagyok pörögve, egyszerűen imádom ezt a karaktert. Aztán elkezdtem gondolkodni rajta, hogy angol vizsga után mos már tényleg meg kéne írni egy játékmodult és keresni két, maximum három játékost Krisz mellé. Hiányzik a kalandozás, a feeling...
19-én VR randizunk. =D Mármint nem úgy... XD A Linkup tart egy VR ismerkedőt, ami számomra meglepő, de érdekli Kriszt is. Mondjuk én nagyon örülök neki, mert van egy feelingje a VR-nak is. Roland nagyon benne van a témában, szoktunk róla beszélgetni, mutatott pár játékvideót, meg hozta már be a saját készülékét, hogy mutasson pár apróságot. Látok lehetőségeket a dologban. Bár az nagyon meredek volt, mikor bekapcsolt egy moziterembe, ahol emberek beszélgettek, majd mindenki felém fordult, mikor megjelentem és elkezdtek hozzám angolul beszélni. XD Na, akkor kábé sokkot kaptam. XD A másik durva volt, hogy Viki horrorjátékot szeretett volna kipróbálni VR-ral. Az egyik bemutató nem volt annyira para, csak a végén egy felhőkarcolóról leesik a játékos, zuhan, majd placcsan, de én először véletlenül a másikat indítottam el, ami annyira para volt, hogy lekaptam a fejemről a cuccot. XD
Húsvét még nem tudom, hogy lesz. Amennyire utáltam tinédzserként, annyira megmaradt gyerekkoromból a tömény pacsuliszag és a tojásfestés öröme. Csak már Kriszen, öcsémen és apun kívül nem lenne, aki meglocsol...
Úgy egyébként nincs sok újság. Rém rosszul alszom legalább egy hete, folyton fázom a takaró alatt, már zoknit is húztam éjjelre, pedig télen se szoktam, mégis felébredek. És borzalom, miket álmodok. Egy hete dolgozom két karakterrel álmomban, már megvan kábé a közös múlt, hogy váltak szét, hogy találkoznak újra, kezd kirajzolódni a sztori, de elment egy olyan irányba, ahol a fejem fogtam, hogy te jó ég, ez morbid. XD Emellett meg masszív hülyeségek jönnek, de komolyan. Emellett mostanában rákaptunk a pudingokra és a császármorzsára, azt szoktunk csinálni nasizni, vacsora utánra vagy reggelire.
Na jó, azért van mozgás bőven... Múlt hét előtti hét vasárnap kirúgtunk a hámból. Már nagyon ránk fért némi romantika és finomságok magunkba tömése, amit egybe kötöttünk Máté Bence fotókiállításával, amit nagyon szerettem volna Krisszel megnézni. Elképesztő képeket készített Bence, két kedvenc témám is lett, az egyik a sziluettes, a másik a hangyás, de mivel leírta minden képhez, mennyi időbe telt, mire el tudta kapni a pillanatot és milyen módon tette azt, tanulságos is volt a kiállítás, hogy a fotós élet azért nem fenékig tejfel. Lenyűgöző képei vannak, szóval érdemes Instagramon bekövetni.
Múlt vasárnap anyunál voltunk. Mivel volt egy óránk indulásig, kisminkeltem magam. Vicces volt, mert miután felkentem a két fő színt a szemhéjamra, majdnem feladtam, hogy nem is néz ki jól, lemosom, hagyom az egészet a fenébe. Aztán addig maszatoltam, míg jó lett. XD Voltunk öcsémért apuéknál, apu barátnőjétől kaptam is rögtön két, cirmos levelű elevenszülőt és egy fehér korallvirágot, aztán mentünk anyuhoz. Vissza kellett állnunk az Öreglánnyal való közlekedésre, mert Pisze kuplungjában eltört a rugó és nem szeretnénk ott maradni vele valahol az úton. Hihetetlen, hogy a Tempra állt majdnem fél évet az udvaron, mégis pöccre indult. Hiába, régen még tudták, hogy kell autót csinálni. =D Anyu lassan befejezi a Fuji keresztszemest. Elképesztően jól néz ki, és mutatta, még miket rendelt... Már ijesztgetett vele, hogy tanuljak meg keresztszemesezni, mert annyi mintája van, hogy nekem kell megvarrni majd egy részüket. XD Remélem, nem, mert engem azért ennyire nem köt le.
Ma úgy volt, hogy találkozunk Talyval, ha már elmaradt az előző alkalom, de tanulnia kell angolra és eléggé stresszel is rajta, úgyhogy inkább áttettük másik időpontra. Vasárnap meglátogatjuk Bogicáékat, teszünk egy nagy sétát Győrben, úgyhogy szeretném kérni az időjárásfelelőst, hogy legyen kedves szép idővel szolgáljon nekünk. 18-án a MAGUS versenyhez ülünk össze megbeszélésre, mivel Robi karaktere új lesz a partiban és ki kéne találni, hogy csatlakozott hozzánk, pláne abban a krízispontban. Amadisnak az, na... x) Rá vagyok pörögve, egyszerűen imádom ezt a karaktert. Aztán elkezdtem gondolkodni rajta, hogy angol vizsga után mos már tényleg meg kéne írni egy játékmodult és keresni két, maximum három játékost Krisz mellé. Hiányzik a kalandozás, a feeling...
19-én VR randizunk. =D Mármint nem úgy... XD A Linkup tart egy VR ismerkedőt, ami számomra meglepő, de érdekli Kriszt is. Mondjuk én nagyon örülök neki, mert van egy feelingje a VR-nak is. Roland nagyon benne van a témában, szoktunk róla beszélgetni, mutatott pár játékvideót, meg hozta már be a saját készülékét, hogy mutasson pár apróságot. Látok lehetőségeket a dologban. Bár az nagyon meredek volt, mikor bekapcsolt egy moziterembe, ahol emberek beszélgettek, majd mindenki felém fordult, mikor megjelentem és elkezdtek hozzám angolul beszélni. XD Na, akkor kábé sokkot kaptam. XD A másik durva volt, hogy Viki horrorjátékot szeretett volna kipróbálni VR-ral. Az egyik bemutató nem volt annyira para, csak a végén egy felhőkarcolóról leesik a játékos, zuhan, majd placcsan, de én először véletlenül a másikat indítottam el, ami annyira para volt, hogy lekaptam a fejemről a cuccot. XD
Húsvét még nem tudom, hogy lesz. Amennyire utáltam tinédzserként, annyira megmaradt gyerekkoromból a tömény pacsuliszag és a tojásfestés öröme. Csak már Kriszen, öcsémen és apun kívül nem lenne, aki meglocsol...
Szültél ma már?
Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.
Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.
Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.
Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...
Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.
Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.
És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.
Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.
Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.
Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...
Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...
Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.
Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...
Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.
Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).
Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...
Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.
Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.
Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...
Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.
Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.
És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.
Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.
Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.
Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...
Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...
Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.
Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...
Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.
Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).
Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...
Megyek, ahogy sodor az ár
Megvolt az unokatestvér találkozó tegnap. Felkeltem, kipakoltam a mosogatóból a cuccokat, utána zöldséget hámoztam mamának, apróságokban segítettem, mert természetesen a munka nagy részét már megcsinálta, mire felébredtem - odatette a húslevest és a póréhagymás húst jénaiba. Tíz után kicsivel jött tesóm, előkészítette a kacsamellet, közben beszélgettünk. Nem is maradt igazán dolga neki se, mama váltotta a póréhagymás husit a sütőben a kacsacombokra, gyorsan megcsinálta a rizst. Titokban felvettem anyunak, ahogy öcsém letisztítja a húst, bekockázza a bőrt, mert anyának nagy szívfájdalma, hogy nem láthatja tesómat akció közben, és megkért, hogy videózzam le. Anya azt gondolja, majd akkor fog minket rendesen főzni látni, ha ő már "kripli" lesz, de mondtam neki, hogy szerintem bármelyikünk szívesen megy ételeket készíteni hozzá, ha ez a vágya. Persze tudom, hogy igazából az, hogy vendégeskedhessen nálunk, csak öcsém most apuéknál lakik, én a nagyanyámnál... Szar dolog a válás, na.
Idősebb unokaöcsém érkezett meg előbb. Sajnos pont időre, de még benne voltunk a leves leszűrésében, a köretek szép tálakra helyezésében, úgyhogy nem tudtam átöltözni. Szerettem volna, de már nem szaladtam el, úgy voltam vele, már tök mindegy. A fiatalabbik unokatesóm késett, már megettük a levest, mire befutott. Annak azért örültem, hogy nem kell az üres tányérokat nézni, míg ő is megérkezik, mama elrendelte, hogy kezdünk és kész. Az ételek nagyon finomak voltak, nagyanyám azon csodálkozott, hogy a fiúk előnyben részesítik a rántott húst még mindig, hogy még mindig nem untak rá. =D Miután ettünk némi süteményt is, előkerültek régi fotók, albumok, beszélgettünk. Szerencsére nem volt annyira jó idő, hogy kimenjünk a temetőbe körbejárni, mert egyikünknek sem füllött hozzá a foga. Unokaöcséimet szerintem egyáltalán nem is érdekelte a dolog, tesóm már unja, én meg rengeteget kísértem mamát, mikor gyerek voltam. Az album nézegetés, sztorizgatás tartott vagy két órát, én Krisznek meséltem. Az előző napi eső miatt nem tudott menni fáért, úgyhogy ő nyomta szét a krumplit és keverte pürévé. =D Szegény nagyanyám kérdezgette, kivel mi újság, mit jelent számunkra a barátság, tudjuk-e, kik az őseink, de nem sok választ kapott. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb történik valami, ami nagy csalódást fog neki okozni, mert bár nem szeretem ezt az unokatestvér találkozó-dolgot, azt a részét viszont nagyon is szeretem, hogy öcsémmel ott vagyunk a konyhában.
Késő délután eltörölgettem, amit mama elmosogatott, majd elmosogattam a másik felét a cuccoknak, utána filmet kerestem anyuval való telózás közben. Úgy volt, hogy a A tiltott királyságot nézzük meg, de ráakadtam véletlenül néhány részre a Discovery channel - Szexualitás című sorozatából. Remélem, megtalálom a többi részét is a sorozatnak, mert érdekes dolgokkal foglalkozik. A részek között beszélgettünk, szóval tök jó volt.
Pénteken elég dolgosan indult a nap, takarítottam egy kicsit, mostam és az udvarra teregettem, meg fát vágtunk. Mama felajánlott nekünk némi húslevest, mert mondta, hogy másnap fog főzni, ezt meg nem akarja lefagyasztani, szóval megettük azt. Csináltam - életemben először - mézes-mustáros tarját, és fincsi lett. Több sót és mustárt kell legközelebb beletenni a masszába, talán jót tenne neki, ha még többet pihentetném, de nem panaszkodhatunk. Hozzá kukoricás rizs volt. =D Hódoltam ebéd után a kávé istenének, és telefonon beszéltem egyik osztálytársammal angolról, mert van egy közös ügyünk az önkormányzattal. Nagyon durva, ami itthon megy. December huszadikán akarták elindítani az angol csoportot, de nem jött rá össze elég ember, ezért kitolták a kezdést január hetedikére. Január negyedikén szerződtünk, majd kiderült egy jó hónap múlva, hogy van, aki több pénzt kap az önkormányzattól, van, aki kevesebbet. Utánajártunk, miért van. Azért, mert megváltozott a juttatás alapja. Igenám, csakhogy a mi szerződésünk vissza van dátumozva december 28-ra. Ez nyilván okirat hamisítás, de egyelőre nem ezzel érvelünk, hanem azt próbáljuk elérni, hogy egyáltalán felfogják, hogy nem aszerint kell dátumozni, ők mikor döntötték el, hogy mehetünk a képzésre, hanem azt, hogy mikor szerződtünk. Blőd hülyeségekkel érvelnek, már két kört leveleztünk velük. És közben van, aki kétszer annyit kap, mint mi.... Mert ha ilyen tízezer forintról lenne szó, kepedjenek meg, de így azért eléggé bosszant. Főleg, hogy váratlanul megszűnt a szállítós munkánk. Nem mondom, jó itthon lenni vasárnaponként, de elég nagy anyagi kiesést jelent.
Miután megebédeltünk pénteken, bevittük a ruhákat, mert eléggé lógott az eső lába, majd elmentünk Dodihoz. Dodi a tesóm évfolyamtársa volt általánosban, és nyitott egy cukrászdát cirka két sarokra tőlünk. Isteni süteményei vannak, nem használ semmilyen adalékanyagot vagy színezéket, viszont készít cukormentes, időnként glutén- és laktózmentes finomságokat is. Gyönyörűek a tortái, ízlésesek a díszítései, szóval szeretjük. Előző este derült ki, hogy nyertünk egy fagyikelyhet nála. =D Fenséges volt! Félbevágott egy banánt, közé egy gombóc csoki, két gombóc vanília fagyi került, meglocsolta csokoládé és banán öntettel, jó sok tejszínhabot tett a tetejére, majd arra sült mandula reszeléket szórt. Kétszer, merthogy nem egy nagyot kaptunk, hanem egyet-egyet. XD Direkt keveset ettünk és vártunk is kicsit, hogy leülepedjen, de nekem Krisz be kellett segítsen. ^^ Aztán vettünk hat szelet tortát, mert anyuhoz voltunk hivatalosak névnapozni. Nem sokat töltöttünk itthon, miután hazaértünk, felvettük öcsémet, aztán anyunál teleettük magunkat frankfurti levessel és sült csirkecombbal. Szóval a hétvége igencsak nem volt diétás. =D
Angolon átment másik csoportba az a lány, akivel jóban vagyok. Ő volt az egyik legjobb nálunk és a tanár is látta rajta, hogy nem csupán szenved, hanem érezhetően visszafejlődik, úgyhogy átkerülhetett az erősebb csoportba. Nekem nemet mondott, ami elég rosszul esett, de aztán abban a pár órában, ami alatt leckét csináltam, beláttam, hogy több időre és szorgalomra van szükségem ahhoz a szinthez, hogy ne vérezzek el egy olyan csoportban, ahol két olyan személy is van, akik felsőfokú tanfolyamon kellene legyenek. Viszont így marad a falkaparás, mert kapásból három olyan ember van angolon, akiket kihajítanék. Nem tanul, nem igazán csinál leckét, nem is érdekli talán az egész... Faszér' van itt?! De ahogy összefogott az osztály tanárokkal együtt a titokban hangfelvételt gyártás ellen, úgy azt remélem, valahogy legyőzzük ezt a problémát is. Én azért vagyok ott, hogy megtanuljak rendesen angolul, nem azért, mert itthon nincs fűtés.
Az infóval kapcsolatban viszont nem akarok erőlködni. Megmondom, miért nem. Effektíve volt egy viszonylag erős első évünk, amiből szarra se emlékszem - de konkrétan, meg kellett kérdeznem, melyik programot indítsam el -, és volt egy második évünk, ami lehúzható a slozin. Most meg ugrálnak a fejemen, hogy írjak szakdolgozatot és menjek vizsgázni. Szóval pótoljam be szépen itthon azt, amit ők nem adtak le, szenvedjek egy új programnyelv megtanulásával a nulláról a szabadidőmben, miközben taníthatták is volna, ha a tanárunknak lenne tanári kvalifikáltsága, és nem olyan értelmetlen faszságokkal telt volna az idő, minthogy tizenkét darab alapszintű Word dokumentumot készítettünk el érettségi vizsgákból, és - részemről - hat Excelt. Nem elég, hogy fel kéne áldoznom a maradék szabadidőm és az idegeimet, de szereznék egy olyan papírt, ami részlegesen takarja a szakmát és pont azok a tételek hiányoznak belőle, amik kifejezetten érdekeltek. Na erre azt tudom mondani, hogy szarjon sünt mindegyik. Nyilván nem azt vártam, hogy profit faragnak belőlem a suliban, nem is azt, hogy mindent megtanítsanak az órákon és semmivel se kelljen foglalkozni itthon, de azt felháborítónak tartom, hogy most azért ugrálnak a fejemen, hogy a sulinak jobb legyen a sikerrátája. Mert mi másért?!
Igazából elég nagy rápacsálás ez így, mert nem elég, hogy eltelt két év az életemből ezzel, de cirkusz van a vizsgajelentkezésem körül. Mikor jelentkezni kellett, nem tudtam bemenni, de megadtam minden adatom, hogy jelentkezni tudjanak. Most nem tudom, végül aláírták-e helyettem, de ha igen, akkor okiratot hamisítottunk, ha nem, akkor meg érvénytelen a jelentkezésem. Ha érvényes és szeretném visszavonni, kiderülhet, mi módon jelentkeztem, de lehet, hogy vissza se lehet vonni, fene tudja, mert ofő összebalhézott azzal, aki kezébe vette az osztály ügyét, ofő meg semmit se tud. Kérdeztem szerdán, mifaszvan, erre full kiakadt, és nem elég, hogy választ nem kaptam, még játszotta ott a hattyú halálát. Kedvelem őt, de elhagyta magát, kicsit elszállt, és totál kikészítették a suliban. Elvileg úgy van, hogy ha sikertelen a vizsgám - tehát vagy elmegyek megbukni, vagy el se megyek -, akkor nem végezhetek ingyen több OKJ-t, de ezt se tudom, mert ofő erre se tud válaszolni, a jogszabályból meg nem tudtam kibogózni. Kénytelen leszek bemenni az irodába és felvállalni, hogy tüzes vassal csiklandoznak meg.
Idősebb unokaöcsém érkezett meg előbb. Sajnos pont időre, de még benne voltunk a leves leszűrésében, a köretek szép tálakra helyezésében, úgyhogy nem tudtam átöltözni. Szerettem volna, de már nem szaladtam el, úgy voltam vele, már tök mindegy. A fiatalabbik unokatesóm késett, már megettük a levest, mire befutott. Annak azért örültem, hogy nem kell az üres tányérokat nézni, míg ő is megérkezik, mama elrendelte, hogy kezdünk és kész. Az ételek nagyon finomak voltak, nagyanyám azon csodálkozott, hogy a fiúk előnyben részesítik a rántott húst még mindig, hogy még mindig nem untak rá. =D Miután ettünk némi süteményt is, előkerültek régi fotók, albumok, beszélgettünk. Szerencsére nem volt annyira jó idő, hogy kimenjünk a temetőbe körbejárni, mert egyikünknek sem füllött hozzá a foga. Unokaöcséimet szerintem egyáltalán nem is érdekelte a dolog, tesóm már unja, én meg rengeteget kísértem mamát, mikor gyerek voltam. Az album nézegetés, sztorizgatás tartott vagy két órát, én Krisznek meséltem. Az előző napi eső miatt nem tudott menni fáért, úgyhogy ő nyomta szét a krumplit és keverte pürévé. =D Szegény nagyanyám kérdezgette, kivel mi újság, mit jelent számunkra a barátság, tudjuk-e, kik az őseink, de nem sok választ kapott. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb történik valami, ami nagy csalódást fog neki okozni, mert bár nem szeretem ezt az unokatestvér találkozó-dolgot, azt a részét viszont nagyon is szeretem, hogy öcsémmel ott vagyunk a konyhában.
Késő délután eltörölgettem, amit mama elmosogatott, majd elmosogattam a másik felét a cuccoknak, utána filmet kerestem anyuval való telózás közben. Úgy volt, hogy a A tiltott királyságot nézzük meg, de ráakadtam véletlenül néhány részre a Discovery channel - Szexualitás című sorozatából. Remélem, megtalálom a többi részét is a sorozatnak, mert érdekes dolgokkal foglalkozik. A részek között beszélgettünk, szóval tök jó volt.
Pénteken elég dolgosan indult a nap, takarítottam egy kicsit, mostam és az udvarra teregettem, meg fát vágtunk. Mama felajánlott nekünk némi húslevest, mert mondta, hogy másnap fog főzni, ezt meg nem akarja lefagyasztani, szóval megettük azt. Csináltam - életemben először - mézes-mustáros tarját, és fincsi lett. Több sót és mustárt kell legközelebb beletenni a masszába, talán jót tenne neki, ha még többet pihentetném, de nem panaszkodhatunk. Hozzá kukoricás rizs volt. =D Hódoltam ebéd után a kávé istenének, és telefonon beszéltem egyik osztálytársammal angolról, mert van egy közös ügyünk az önkormányzattal. Nagyon durva, ami itthon megy. December huszadikán akarták elindítani az angol csoportot, de nem jött rá össze elég ember, ezért kitolták a kezdést január hetedikére. Január negyedikén szerződtünk, majd kiderült egy jó hónap múlva, hogy van, aki több pénzt kap az önkormányzattól, van, aki kevesebbet. Utánajártunk, miért van. Azért, mert megváltozott a juttatás alapja. Igenám, csakhogy a mi szerződésünk vissza van dátumozva december 28-ra. Ez nyilván okirat hamisítás, de egyelőre nem ezzel érvelünk, hanem azt próbáljuk elérni, hogy egyáltalán felfogják, hogy nem aszerint kell dátumozni, ők mikor döntötték el, hogy mehetünk a képzésre, hanem azt, hogy mikor szerződtünk. Blőd hülyeségekkel érvelnek, már két kört leveleztünk velük. És közben van, aki kétszer annyit kap, mint mi.... Mert ha ilyen tízezer forintról lenne szó, kepedjenek meg, de így azért eléggé bosszant. Főleg, hogy váratlanul megszűnt a szállítós munkánk. Nem mondom, jó itthon lenni vasárnaponként, de elég nagy anyagi kiesést jelent.
Miután megebédeltünk pénteken, bevittük a ruhákat, mert eléggé lógott az eső lába, majd elmentünk Dodihoz. Dodi a tesóm évfolyamtársa volt általánosban, és nyitott egy cukrászdát cirka két sarokra tőlünk. Isteni süteményei vannak, nem használ semmilyen adalékanyagot vagy színezéket, viszont készít cukormentes, időnként glutén- és laktózmentes finomságokat is. Gyönyörűek a tortái, ízlésesek a díszítései, szóval szeretjük. Előző este derült ki, hogy nyertünk egy fagyikelyhet nála. =D Fenséges volt! Félbevágott egy banánt, közé egy gombóc csoki, két gombóc vanília fagyi került, meglocsolta csokoládé és banán öntettel, jó sok tejszínhabot tett a tetejére, majd arra sült mandula reszeléket szórt. Kétszer, merthogy nem egy nagyot kaptunk, hanem egyet-egyet. XD Direkt keveset ettünk és vártunk is kicsit, hogy leülepedjen, de nekem Krisz be kellett segítsen. ^^ Aztán vettünk hat szelet tortát, mert anyuhoz voltunk hivatalosak névnapozni. Nem sokat töltöttünk itthon, miután hazaértünk, felvettük öcsémet, aztán anyunál teleettük magunkat frankfurti levessel és sült csirkecombbal. Szóval a hétvége igencsak nem volt diétás. =D
Angolon átment másik csoportba az a lány, akivel jóban vagyok. Ő volt az egyik legjobb nálunk és a tanár is látta rajta, hogy nem csupán szenved, hanem érezhetően visszafejlődik, úgyhogy átkerülhetett az erősebb csoportba. Nekem nemet mondott, ami elég rosszul esett, de aztán abban a pár órában, ami alatt leckét csináltam, beláttam, hogy több időre és szorgalomra van szükségem ahhoz a szinthez, hogy ne vérezzek el egy olyan csoportban, ahol két olyan személy is van, akik felsőfokú tanfolyamon kellene legyenek. Viszont így marad a falkaparás, mert kapásból három olyan ember van angolon, akiket kihajítanék. Nem tanul, nem igazán csinál leckét, nem is érdekli talán az egész... Faszér' van itt?! De ahogy összefogott az osztály tanárokkal együtt a titokban hangfelvételt gyártás ellen, úgy azt remélem, valahogy legyőzzük ezt a problémát is. Én azért vagyok ott, hogy megtanuljak rendesen angolul, nem azért, mert itthon nincs fűtés.
Az infóval kapcsolatban viszont nem akarok erőlködni. Megmondom, miért nem. Effektíve volt egy viszonylag erős első évünk, amiből szarra se emlékszem - de konkrétan, meg kellett kérdeznem, melyik programot indítsam el -, és volt egy második évünk, ami lehúzható a slozin. Most meg ugrálnak a fejemen, hogy írjak szakdolgozatot és menjek vizsgázni. Szóval pótoljam be szépen itthon azt, amit ők nem adtak le, szenvedjek egy új programnyelv megtanulásával a nulláról a szabadidőmben, miközben taníthatták is volna, ha a tanárunknak lenne tanári kvalifikáltsága, és nem olyan értelmetlen faszságokkal telt volna az idő, minthogy tizenkét darab alapszintű Word dokumentumot készítettünk el érettségi vizsgákból, és - részemről - hat Excelt. Nem elég, hogy fel kéne áldoznom a maradék szabadidőm és az idegeimet, de szereznék egy olyan papírt, ami részlegesen takarja a szakmát és pont azok a tételek hiányoznak belőle, amik kifejezetten érdekeltek. Na erre azt tudom mondani, hogy szarjon sünt mindegyik. Nyilván nem azt vártam, hogy profit faragnak belőlem a suliban, nem is azt, hogy mindent megtanítsanak az órákon és semmivel se kelljen foglalkozni itthon, de azt felháborítónak tartom, hogy most azért ugrálnak a fejemen, hogy a sulinak jobb legyen a sikerrátája. Mert mi másért?!
Igazából elég nagy rápacsálás ez így, mert nem elég, hogy eltelt két év az életemből ezzel, de cirkusz van a vizsgajelentkezésem körül. Mikor jelentkezni kellett, nem tudtam bemenni, de megadtam minden adatom, hogy jelentkezni tudjanak. Most nem tudom, végül aláírták-e helyettem, de ha igen, akkor okiratot hamisítottunk, ha nem, akkor meg érvénytelen a jelentkezésem. Ha érvényes és szeretném visszavonni, kiderülhet, mi módon jelentkeztem, de lehet, hogy vissza se lehet vonni, fene tudja, mert ofő összebalhézott azzal, aki kezébe vette az osztály ügyét, ofő meg semmit se tud. Kérdeztem szerdán, mifaszvan, erre full kiakadt, és nem elég, hogy választ nem kaptam, még játszotta ott a hattyú halálát. Kedvelem őt, de elhagyta magát, kicsit elszállt, és totál kikészítették a suliban. Elvileg úgy van, hogy ha sikertelen a vizsgám - tehát vagy elmegyek megbukni, vagy el se megyek -, akkor nem végezhetek ingyen több OKJ-t, de ezt se tudom, mert ofő erre se tud válaszolni, a jogszabályból meg nem tudtam kibogózni. Kénytelen leszek bemenni az irodába és felvállalni, hogy tüzes vassal csiklandoznak meg.
Most megint mi a francot csináljak?!
Kicsit eltűntem, mert elfáradtam. Valószínűleg sikerült elkapnom három hete az influenzát is, mert volt lázam, mindenem fájt, aztán egy hét múlva megint rottyon voltam, még az ínyem is elkezdett fájni. Ami viszont jó hír, hogy harmadikán leadtam a javításomat. Még lesz biztosan egy kör, mert a végén már nem láttam át, mi maradt benne, mit húztunk ki, mit írtam át. ^^;; A Lumina verseny regisztrációját még ugyan nem nyitották meg, de igyekszem leszervezni, hogy addigra fixen tudjuk, merre hány méter. Nagyon várom, ideális ünneplés vagy vigaszdíj lesz az angol vizsgák után. xD
Bár szerdán kiderült számomra, hogy az infó suliban február elején egy férfi kezébe vette az osztály ügyét, elkezdett segíteni a szakdolgozatok terén, mindenkit hajt ostorral. Vicces volt, mert megállt előttem, majd mondta, hogy mi még nem találkoztunk, erre bemutatkoztam, majd: "Á! Szóval te vagy az! Már sokat hallottam rólad.". Nem is tudom, örüljek-e, hogy a hírem megelőzött. XD Mindenesetre most erőteljesen bajban vagyok, mert bár kitaláltam én még valamikor novemberben, mi lehetne a témám, programom, de azóta egy millimétert se haladtam vele, mert hát minek. Gondoltam, szerzek vizsgarutint, elbukom, aztán vagy egy másik suliban újra csinálom az oktatást, vagy valami más szakot választok később, szóval jelentkeztem vizsgára. Nos, hiba volt, ugyanis ha megbukom, akkor buktam a másik OKJ-n való ingyenes részvételt. Őszintén szólva legszívesebben visszavonnám a jelentkezésem, mert az angolt akarom nyomatni, és mivel annak és ennek egy időben van a vizsgaidőszaka, oltári szívás lesz. Viszont ha meg mindkettőt tudnám teljesíteni, nyár végén akár tudnék jelentkezni pótfelvételi keretében arra a szakra, ami miatt az angolba belevágtam.
Most megint úgy érzem, hogy el van cseszve minden. Szépen túltettem magam rajta, hogy nem lesz meg az infó, kitaláltam, hogy akkor angol ezerrel, és utána olyan munkahelyet szeretnék, ahol napi szinten szükségem van rá, erre jön ez. Nem mellesleg kicsit neheztelek a többiekre, hogy csesztek szólni, hogy ez történt, mert egy hónappal ezelőtt belekezdeni még lett is volna értelme. Azon agonizálok, megér nekem három hónap szívást ez az egész, van-e értelme, vagy sem.
Ha ez nem volna elég, nagyanyám kitalálta, hogy tartsunk hó közepén megint unokatestvér találkozót. Múltkor is szar volt, miután megjöttek a fiúk. Öcsémmel remekül elvagyunk, én szeretek vele főzni, dumálni, de azt kicsit túlzásnak érzem, hogy fél délelőtt a konyhában vagyunk mamával hárman, hogy elkészítsünk egy két-három fogásos menüt, aztán a nagy unokatestvér találkozóra jövő unokaöcséink beverjék a kaját, majd lelépjenek. Megértem, hogy mama egybe akar minket kovácsolni, de ég és föld vagyunk mi és ők minden téren. Nincs közös témánk, én irtózom is az egyik fiú stílusától, amit ráadásul már a másik is kezd egyre jobban átvenni. Meg nekem szúrja a szemem, mennyire tiszteletlen, neveletlen és nemtörődöm mindkettő, hogy a saját nagyanyjukkal alig voltak képesek csinálni egy közös fotót karácsonykor. Mindegy, azt a két órát majd kibírom valahogy...
Bár szerdán kiderült számomra, hogy az infó suliban február elején egy férfi kezébe vette az osztály ügyét, elkezdett segíteni a szakdolgozatok terén, mindenkit hajt ostorral. Vicces volt, mert megállt előttem, majd mondta, hogy mi még nem találkoztunk, erre bemutatkoztam, majd: "Á! Szóval te vagy az! Már sokat hallottam rólad.". Nem is tudom, örüljek-e, hogy a hírem megelőzött. XD Mindenesetre most erőteljesen bajban vagyok, mert bár kitaláltam én még valamikor novemberben, mi lehetne a témám, programom, de azóta egy millimétert se haladtam vele, mert hát minek. Gondoltam, szerzek vizsgarutint, elbukom, aztán vagy egy másik suliban újra csinálom az oktatást, vagy valami más szakot választok később, szóval jelentkeztem vizsgára. Nos, hiba volt, ugyanis ha megbukom, akkor buktam a másik OKJ-n való ingyenes részvételt. Őszintén szólva legszívesebben visszavonnám a jelentkezésem, mert az angolt akarom nyomatni, és mivel annak és ennek egy időben van a vizsgaidőszaka, oltári szívás lesz. Viszont ha meg mindkettőt tudnám teljesíteni, nyár végén akár tudnék jelentkezni pótfelvételi keretében arra a szakra, ami miatt az angolba belevágtam.
Most megint úgy érzem, hogy el van cseszve minden. Szépen túltettem magam rajta, hogy nem lesz meg az infó, kitaláltam, hogy akkor angol ezerrel, és utána olyan munkahelyet szeretnék, ahol napi szinten szükségem van rá, erre jön ez. Nem mellesleg kicsit neheztelek a többiekre, hogy csesztek szólni, hogy ez történt, mert egy hónappal ezelőtt belekezdeni még lett is volna értelme. Azon agonizálok, megér nekem három hónap szívást ez az egész, van-e értelme, vagy sem.
Ha ez nem volna elég, nagyanyám kitalálta, hogy tartsunk hó közepén megint unokatestvér találkozót. Múltkor is szar volt, miután megjöttek a fiúk. Öcsémmel remekül elvagyunk, én szeretek vele főzni, dumálni, de azt kicsit túlzásnak érzem, hogy fél délelőtt a konyhában vagyunk mamával hárman, hogy elkészítsünk egy két-három fogásos menüt, aztán a nagy unokatestvér találkozóra jövő unokaöcséink beverjék a kaját, majd lelépjenek. Megértem, hogy mama egybe akar minket kovácsolni, de ég és föld vagyunk mi és ők minden téren. Nincs közös témánk, én irtózom is az egyik fiú stílusától, amit ráadásul már a másik is kezd egyre jobban átvenni. Meg nekem szúrja a szemem, mennyire tiszteletlen, neveletlen és nemtörődöm mindkettő, hogy a saját nagyanyjukkal alig voltak képesek csinálni egy közös fotót karácsonykor. Mindegy, azt a két órát majd kibírom valahogy...
Miért csinálunk annyi mindent, amit utálunk?
Az élet rövid. Akkor miért csinálunk annyi mindent, amit utálunk? És miért vágyunk annyi mindenre, amit soha nem teszünk meg, nem teljesül?
Őszintén? Szeretném én is tudni a választ a második kérdésre. Korábban már kifejtettem emlékeim szerint, hogy rengeteg vágyam van, a teljesen reálistól egészen a full szürreálisig mindenfélére vágyom, és tisztában vagyok vele, hogy mindez egy életre túl sok. Vagy kevés hozzá egy élet. Sajnos ez pech. Kaptam már meg, hogy lejjebb kéne adnom, racionalizálnom és priorizálnom kellene, de nem megy. Ez vagyok én.
Azt viszont magamon látom, hogy azért teszek meg annyi mindent, amit utálok, mert a világ úgy működik, ahogy, és nem hagy más utat a célhoz. Sajnos
Például halálosan utálok hivatalos ügyeket intézni, mert egy olyan tortúrának élem meg, ahol az a cél, hogy hülyét csináljanak belőlem. Gyere ide, ja, de ne most, majd holnap, vagyis holnapután, ja nem, tegnap, oké, most menj oda, gyere vissza, intézd el előtte ezt, csináld meg utána azt, menj amoda, gyere vissza, nem is ide kellett jönnöd, nem is ezt kellett volna csinálnod, álljál fejen... Nyilván nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. XD
Ha valamit gyűlölök, az a szerepbe kényszerítés. Amikor megmondják, egy háziasszonynak mi a dolga, nekem nőként mit és hogy kellene csinálnom, milyen kötelező skillekkel kell rendelkeznem, mit tilos csinálnom, mondanom, éreznem vagy gondolnom... Fel tud forrni tőle az agyvizem. Sorry, de ezt kategorikusan elutasítom. Azért, mert azzal születtem a lábam közt, amivel, nem gondolom, hogy nekem kötelező belenyomorítanom magam egy sémába, amibe nem férek bele, amibe nem illek, vagy amiben utálok lenni. A biológiai adottságoknak a szexben, az identitásban és a beállítottság terén van szerepük, az, hogy milyen feladatokat szeretek vállalni, hogy tartom helyesnek a saját viselkedésemet, milyen felelősséget vagyok hajlandó magamra venni és mit nem, a saját preferenciám és személyiségem szerint dől el. Azért, mert nőnek születtem, nem vagyok köteles háziasszonnyá válni. Nem kell gyengének lennem, mert a társadalom elvárja. Nem kell visszafognom az ambícióim, az eszem, a nyelvem vagy az agresszióm emiatt.
Őszintén? Szeretném én is tudni a választ a második kérdésre. Korábban már kifejtettem emlékeim szerint, hogy rengeteg vágyam van, a teljesen reálistól egészen a full szürreálisig mindenfélére vágyom, és tisztában vagyok vele, hogy mindez egy életre túl sok. Vagy kevés hozzá egy élet. Sajnos ez pech. Kaptam már meg, hogy lejjebb kéne adnom, racionalizálnom és priorizálnom kellene, de nem megy. Ez vagyok én.
Azt viszont magamon látom, hogy azért teszek meg annyi mindent, amit utálok, mert a világ úgy működik, ahogy, és nem hagy más utat a célhoz. Sajnos
Például halálosan utálok hivatalos ügyeket intézni, mert egy olyan tortúrának élem meg, ahol az a cél, hogy hülyét csináljanak belőlem. Gyere ide, ja, de ne most, majd holnap, vagyis holnapután, ja nem, tegnap, oké, most menj oda, gyere vissza, intézd el előtte ezt, csináld meg utána azt, menj amoda, gyere vissza, nem is ide kellett jönnöd, nem is ezt kellett volna csinálnod, álljál fejen... Nyilván nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. XD
Ha valamit gyűlölök, az a szerepbe kényszerítés. Amikor megmondják, egy háziasszonynak mi a dolga, nekem nőként mit és hogy kellene csinálnom, milyen kötelező skillekkel kell rendelkeznem, mit tilos csinálnom, mondanom, éreznem vagy gondolnom... Fel tud forrni tőle az agyvizem. Sorry, de ezt kategorikusan elutasítom. Azért, mert azzal születtem a lábam közt, amivel, nem gondolom, hogy nekem kötelező belenyomorítanom magam egy sémába, amibe nem férek bele, amibe nem illek, vagy amiben utálok lenni. A biológiai adottságoknak a szexben, az identitásban és a beállítottság terén van szerepük, az, hogy milyen feladatokat szeretek vállalni, hogy tartom helyesnek a saját viselkedésemet, milyen felelősséget vagyok hajlandó magamra venni és mit nem, a saját preferenciám és személyiségem szerint dől el. Azért, mert nőnek születtem, nem vagyok köteles háziasszonnyá válni. Nem kell gyengének lennem, mert a társadalom elvárja. Nem kell visszafognom az ambícióim, az eszem, a nyelvem vagy az agresszióm emiatt.
Mi rosszabb, ha pofára esel, vagy ha soha nem is próbálkozol?
Elvileg az, ha soha nem is próbálkozom, de a gyakorlatban a pofára esés jobban szokott bántani. Megmondom, miért. Több projekt is van az életemben, ami húzódik évek óta. És? Még élek, még megcsinálom! Jó, nyilván vannak olyan dolgok, amiknek záros a határidejük, de akkor igyekszem arra fókuszálni, miért nem úgy alakult az életem. Viszont a pofára esés... na azt évek után is képes vagyok sírva visszaemlegetni. Egyrészt beleélem magam az akkori helyzetbe, másrészt rosszabbul kezelem a csalódást, ezáltal ha valamivel elbukom, nehezebben gyürkőzöm neki még egyszer. Úgy érzem, a sikertelen projektek kapcsán sokkal több támogatásra, noszogatásra, pozitív energiára van szükség. Mint egy hullámvasúton a kocsinak - nehezen emelkedik fel, de amikor már benne van a lendületben, sorra veszi az akadályokat. Ilyen vagyok én is.
Belegondolva kevés olyan dolog van, ami úgy maradt ki az életemből, hogy már nem pótolható, és bánom. Azt is tudom, hogy effektíve sok mindent később vagy pont hogy korábban éltem meg, mint a kortársaim, de alapvetően teljesen más utat is jártam be, mint az átlag. És ez jó. Már csak valahogy a pofára esést, csalódást kell megtanulnom könnyebben feldolgozni, ÉS elengedni.
Belegondolva kevés olyan dolog van, ami úgy maradt ki az életemből, hogy már nem pótolható, és bánom. Azt is tudom, hogy effektíve sok mindent később vagy pont hogy korábban éltem meg, mint a kortársaim, de alapvetően teljesen más utat is jártam be, mint az átlag. És ez jó. Már csak valahogy a pofára esést, csalódást kell megtanulnom könnyebben feldolgozni, ÉS elengedni.
Van, hogy kiugróan mínuszban vagy?
Igen. Sokkal többször, mint amennyiszer látszik, mert ösztönösen úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. Ezt egyrészt a családtól hozom, a szüleim és nagyszüleim is ilyenek voltak gyerekkoromban, másrészt bennem volt egész fiatal koromtól kezdve az a határozott vágy, hogy falkavezér legyek, amihez elengedhetetlen, hogy minden helyzetben erős, bátor és határozott legyen az ember. Igazából nagyon sokáig tartott levetni azt a masszív páncélt, amit emiatt magamra építettem, sőt, mivel folyamatosan elnyomtam a problémáim, nem beszéltem meg senkivel, mi bajom van, elég durva érzelemkitöréseim voltak, mikor elszakadt a cérna. Nos, ha egy mód van rá, ezt ne csináld, mert nem csak halálra rémíted a környezted és kárt okozol magadnak, hanem esetlegesen olyan kárt csinálsz, amiből nincs visszaút. Például megszakadhat egy barátság. Van egy másik hozadéka annak, hogy az életem nagy részében páncélt viseltem, mégpedig hogy nagyon nehezen beszélek a mai napig arról, ami nyom. Ez viszont teremt egy ördögi kört, levisz nagyon mínuszba.
Alapvetően szoktam szorongani. A maximalizmusom miatt sokszor görcsölök rajta, ha valami nem jut pontosan az eszembe angolon, elfelejtek egy egyszerű szót, tehát olyan helyzetekben, amikben ott akarok lenni a szeren. Továbbá zavar, ha nem stimmel valami a koordinációmban és a lerágott körmeim. Életem során elég sok beszólást kaptam, ezeket többnyire lekezelem a mai napig, noha nem mindig vagyok elégedett, csak hát tudjuk, utólag mindenki okos. A legfőbb mentőövem a humor, mivel a legtöbb esetben, ha zavarban vagyok, kínosan érzem magam, kellemetlen a helyzet, vagy csak átvezetőre van szükség a csendben, elkezdek rengeteget beszélni, amihez erősen gesztikulálok. Igyekszem vicces lenni, önmagam karikatúrája, az valahogy engem is könnyebben lendít tovább és a másik embert is.
A depi nálam állapot, amibe hol belesüllyedek, hol egész jól kijövök belőle. Azt hiszem, aki tényleg depressziós, annak csak vannak jobb szakaszai, de azokat bármikor elronthatják a problémákra emlékeztető dolgok. Nos, ha ez igaz, akkor yes, magamra ismerek. Mivel nehezen beszélek erről, ha mégis sikerül, igazából csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak. Eltérően reagálok a biztatásra és a tanácsokra, van, akitől pozitív hatást gyakorol rám, van, hogy ezek sem segítenek, sőt, inkább belenyomnak a mélyére az önutálatnak, mert másokat azzal terhelek, hogy engem próbáljanak felszínre hozni, vagy olyan idióta vagyok, hiszen ezek kézenfekvő megoldások lennének.
A legegyértelműbb jele, ha mínuszban vagyok, hogy folyamatosan játszom. A telefonomon hat darab játék van, amivel aktívan játszom. Ha semleges vagy pozitív a hangulatom, akkor az élvezet kedvéért játszom, vagy letudom a kötelezőket, vagy kimarad egy-két nap, ha viszont befordulok, addig játszok egy játékkal, amíg lehet, aztán lépek is át a következőre. Mellé nonstopra állítom a fórumszerepjátékot, vagy WoWozom. Nekem ez a pozitív energia adó függőségem. Mint másnak az evés vagy a sport. Szerencsére én már csak akkor hagyok fel a táplálkozással, ha bazi ideges vagyok, a pozitív vagy negatív hangulatom nem sarkall zabálásra vagy koplalásra, de régen volt olyan, hogy nem ettem, mert nem volt kedvem.
És hogy mi hoz fel? Nekem nem igazán jutott eszembe a tuti recept, ezért megkérdeztem Kriszt. Azt mondja, a macskák kilószámra, és a veszekedés, mert az felhozza belőlem a dolgokat. Na, nesze nekem befojtós-páncélos problémakezelési politika! XD
Alapvetően szoktam szorongani. A maximalizmusom miatt sokszor görcsölök rajta, ha valami nem jut pontosan az eszembe angolon, elfelejtek egy egyszerű szót, tehát olyan helyzetekben, amikben ott akarok lenni a szeren. Továbbá zavar, ha nem stimmel valami a koordinációmban és a lerágott körmeim. Életem során elég sok beszólást kaptam, ezeket többnyire lekezelem a mai napig, noha nem mindig vagyok elégedett, csak hát tudjuk, utólag mindenki okos. A legfőbb mentőövem a humor, mivel a legtöbb esetben, ha zavarban vagyok, kínosan érzem magam, kellemetlen a helyzet, vagy csak átvezetőre van szükség a csendben, elkezdek rengeteget beszélni, amihez erősen gesztikulálok. Igyekszem vicces lenni, önmagam karikatúrája, az valahogy engem is könnyebben lendít tovább és a másik embert is.
A depi nálam állapot, amibe hol belesüllyedek, hol egész jól kijövök belőle. Azt hiszem, aki tényleg depressziós, annak csak vannak jobb szakaszai, de azokat bármikor elronthatják a problémákra emlékeztető dolgok. Nos, ha ez igaz, akkor yes, magamra ismerek. Mivel nehezen beszélek erről, ha mégis sikerül, igazából csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak. Eltérően reagálok a biztatásra és a tanácsokra, van, akitől pozitív hatást gyakorol rám, van, hogy ezek sem segítenek, sőt, inkább belenyomnak a mélyére az önutálatnak, mert másokat azzal terhelek, hogy engem próbáljanak felszínre hozni, vagy olyan idióta vagyok, hiszen ezek kézenfekvő megoldások lennének.
A legegyértelműbb jele, ha mínuszban vagyok, hogy folyamatosan játszom. A telefonomon hat darab játék van, amivel aktívan játszom. Ha semleges vagy pozitív a hangulatom, akkor az élvezet kedvéért játszom, vagy letudom a kötelezőket, vagy kimarad egy-két nap, ha viszont befordulok, addig játszok egy játékkal, amíg lehet, aztán lépek is át a következőre. Mellé nonstopra állítom a fórumszerepjátékot, vagy WoWozom. Nekem ez a pozitív energia adó függőségem. Mint másnak az evés vagy a sport. Szerencsére én már csak akkor hagyok fel a táplálkozással, ha bazi ideges vagyok, a pozitív vagy negatív hangulatom nem sarkall zabálásra vagy koplalásra, de régen volt olyan, hogy nem ettem, mert nem volt kedvem.
És hogy mi hoz fel? Nekem nem igazán jutott eszembe a tuti recept, ezért megkérdeztem Kriszt. Azt mondja, a macskák kilószámra, és a veszekedés, mert az felhozza belőlem a dolgokat. Na, nesze nekem befojtós-páncélos problémakezelési politika! XD
Szoktad hibáztatni magad?
A teljes kérdés az: Szoktad hibáztatni magad, mert akárhogy is próbálsz valamit, nem sikerül előrébb lépni? És a válasz egyértelműen igen. Persze a világra is rohadtul haragszom ilyenkor, de mivel a világon nem változtathatok, csak magamban kereshetek hibát... Az önhibáztatás, mint olyan, egyébként eléggé visszavet a sikerektől, ezt abszolút látom, illetve Noir-hívőként el kellene tudnom fogadni úgymond a balsikert, balsorsot, csakhogy nem vagyok valami beletörődő típus. Általában azt mondom, szarok rá, dühösen hátat fordítok az egésznek, de napokig, hetekig rágódom rajta, sokszor hónapokkal később is beránt a negatív atmoszféra.