Mit mondhatnék?

Hamarosan jövök új témával, egyet már elkezdtem és megtörtént az első olvasói témajavaslat is, Bogica a környezetvédelemmel kapcsolatban kíváncsi a véleményemre, aminek én nagyon örülök és megtisztelve fogok rá válaszolni. Ez egy remek ötlet, ami nekem valószínűleg vagy nem jutott volna eszembe, vagy csak nagy sokára, pedig nagyon hasznos. Igyekszem informális lenni, hozok pár olyan alternatívát, amit én a későbbiekben szeretnék majd bevezetni az életembe.

A közelmúlt eseményei miatt én is le vagyok sújtva, és Osváth Zsoltról már tudom, hogy megnyirbálja miatta a csatornáját, a Nem akarok beleszólni lányokat támadások érték, hogy miért kell politikáról beszélniük, Pál Marci is megrendülten jelentkezett be IG-n... Én annyit tudok mondani, hogy megint tapsvihar közepette szállt sírba a szabadság és az utolsó majd kapcsolja le a villanyt. Bár tartok tőle, milyen szankciók fogják érni ezután az ellenzék támogatóit, ki lesz a következő célpont az LMBTQ emberek után, mert hát ellenségkép kell, így működik ez a Hitler-mintára épített tervezet, az is aggasztó gondolat, milyen módon leszünk még sarcolva, mit tudnak még elvenni tőlünk, ... De egyelőre a sípolást hallom a fülemben, mintha hozzám túl közel és/vagy túl hangosan robbant volna fel egy lufi.

Szeretnék továbbra is a saját utamra koncentrálni. Az alkotásra, a jelenlétre, az önfejlesztésre, a tanulásra. Később meglátjuk, mi lesz.

Útkeresés

Bevallom, elkezdtem kifogyni a témákból. Van még talonban egy-kettő, csak a lelkesedésem irántuk nem akkora, mint azok iránt, amiket már megírtam, úgyhogy kicsit más irányba indultam témát vadászni. Ez az irány az Instagram lett, azon belül is Tapasztó Orsi legutóbbi élőzése, ami az útkeresésről szólt. Nem jelentkeztem rá, mert úgy érzem, még sehol sem tartok ezen az úton és nem akartam erről az előtt a tömeg előtt beszélni, ami követi Orsit, főleg nem hulla fáradtan egy kemény hét után.

Tegnap hazajöttem, alig bírtam ébren maradni, aztán fél nyolckor eldöntöttem, hogy oké, akkor nem kínzom magam, inkább alszom. Még játszottam egy órát az ágyban fekve úgy, hogy Feri szolgáltatta a párnát és kicsit beszélgettünk, kicsit szeretgettük egymást, aztán paff, mint akit agyonvertek, elaludtam mellette. Arra felriadtam picit, hogy kikelt mellőlem, aztán azt mondta, még horkoltam is. XD Ja, ki voltam merülve és elindult egy negatív irányba a melóhelyen a helyzet. Egyelőre nem látom át, mi volt azelőtt ott, hogy én odakerültem, nem tudom, mi eredményezi azt, hogy a menedzserfőnök úgy érzi, szigorkodnia és keménykednie kell velünk, de engem ez eléggé kellemetlenül érint. Másfél hetet töltöttem ott, amikor azt kérdezte tőlem, engem mi motiválna, hogy igazán jól érezzem magam. Akkor még nem éreztem, hogy engem motiválni kéne ennél jobban, itt egy jófej csapat, vágom, mi a munkám és tudom is eredményesen csinálni, jó pénzt kapok érte és jók a kilátásaim rövid távon... Jelenleg azt felelném rá, hogy vegyen vissza, mert engem kezd stresszelni, hogy úgy kezel mindenkit, mintha link ötödik osztályos nebulók lennénk, jelentsenek be a teljes fizumra és 8 órára, különben egyre rövidülni fog az az idő, amit itt szándékozok tölteni.

Úgy érzem, elég sok mindent kipróbáltam az elmúlt közel két évtizedben, tanultam gazdaságot, mellette ezoterikus iskolákba jártam, elkezdtem blogolni és történeteket írni, elvégeztem egy mixertanfolyamot, dolgoztam könyvelőirodánál egy keveset, három évet húztam le bíróságon, fél év közjegyzőiroda, négy hónap olasz étterem, közben megcsináltam egy forgatókönyvírás kurzust, elkezdtem informatikát tanulni, imádtam loli lenni és a bjd-imet, a szerepjáték mai napig része az életemnek és nagyon sokat köszönhetek neki, és olyan volt a klubunk, amilyen, de én azt is teljes szívvel csináltam, amíg részem volt benne és egyezett az iránya az elképzeléseimmel, három évet dolgoztam betegszállításban, kettőt lakáskezelésben, ...

Tavaly kezdtem el azt érezni, hogy nem jó helyen vagyok. Hogy eljött az idő a munka terén is azt csinálni, amit a bensőm diktál. Hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amit eddig nem, ami egy óriási váltás és az életmódom is át fogja alakítani. Azt érzem, hogy a mozgás és a kreatív foglalkozások az én irányom, később akár a kettő ötvözete, de egyelőre nem akarok ennyire előre szaladni. Még az is lehet, hogy mégis vállalkozó leszek valamikor a belátható jövőben...

Tervezés nélkül biztos a kudarc

Újabb #BloggerKépző téma, amit érdekesnek tartottam megosztani.

Én nem értek egyet az állítással általános értelemben. Van, amit nem szükséges tervezni ahhoz, hogy sikereket lehessen vele elérni. Hajdanán én tervezés nélkül írtam történeteket, csak kitaláltam, milyen legyen a főhős, hogy hívják és ő annyira megelevenedett, hogy elkezdte mesélni a sztoriját, belekeveredett dolgokba, kijött belőlük, kapcsolatokat épített és rombolt le... Ma már nem tudok így írni, de ha nagyon tervezni kezdem a történetet, vagy nagyon konkrét az üzenetem, nem szoktam tudni eljutni pár bekezdésnél tovább. Persze van kivétel, a Búcsú például úgy indult, hogy "ezt az álmot akarom feldolgozni", és ahogy nekiültem, csak lepötyögtem. Vannak komoly eltérések az álomtól, egy ponton kellett megállnom átgondolni, hogy ha mágikus irányba viszem a történetet, akkor nem fog kijönni a mondanivalóm, elveszti a realitását és fogalmam sincs, hova kéne vinni a végét, egyébként nem terveztem.

Viszont a magánéletemben abszolút érzem, hogy kell a tervezés. Feri elkezdte használni a Google Naptárat, amit én tizensok éve használok, megosztottuk egymással a sajátunkat, remélem, fel is veszi a várható eseményeket, de legalább az én terveimmel már viszonylag tisztában lesz, látni fogja, kinek mikor milyen ünnepe van. Már ez is előny. To do listát írok arról, miket kell megcsinálni otthon, mert így kerül bele a rendszerbe, enélkül bizony ahogy csinálom a listán fent lévő feladatokat, a listán kívüliek elvesznek. Ne kérdezd, evvan. XD Listát írok a blogtémákról, a a projektjeimről és arról, mivel hogy állok, de listát írok egy dekorációhoz szükséges beszerzésről, van Ferivel megosztott bevásárlólistánk. Tehát nekem szükségem van tervezésre, de nem mindenki annyira zizi, mint én, és van, akinek másképp működik az agya.

Amit 2021-ben tanultam

Ha már a múlt évről írtam egy összesítőt és tanulság összefoglalót, nem maradhat ki a tavalyi év. Fogok még foglalkozni más formában 2021-gyel, mert azt hiszem, ennyire szemét évem még nem volt, pedig az élet sosem kímélt...

Az eleje egészen jól indult, Valentin napon közösen készítettünk túrós süteményt, Feri ajándékával iszonyat betaláltam, sikerült hazalátogatni anyukájához, ahol ugyan a nagy ünnepség elmaradt, de jól érezte magát és a baráti kör is szuper bulit csinált neki és Fischernek. Ugye írtam az előző posztomban, hogy az anyuval és a családommal kapcsolatos érzelmeket dobozoltam folyamatosan, nos, ennek meglett a böjtje. Iszonyúan haragudtam, de mélyen magamban. Nyilván kihatott, a végén egy iszonytató kézfájdalomban jelentkezett, ami hónapokra ágyhoz kötött, meg orvosokhoz járhattam. Nagyjából fájdalomcsillapítón éltem, kábé csak sorozatokat és filmeket volt lehetőségem nézni, Feri munka után bevásárolt, főzött, takarított és még engem is próbált felkaparni érzelmileg. Merthogy én az idő múlásával egyre pocsékabbul éreztem magam. Próbálkoztam érzelmileg a felszínen maradni, ám két olyan rémálom vezetett rá, mit is érzek legbelül, ami nagyon megrázó volt. Lényegében úgy éreztem, a családom kivetett magából és befogadta a helyemre christ, és én ezzel egyszerűen nem tudtam, mit kezdeni. Számomra ez nonszensz volt, elfogadhatatlan, vérlázító. És nem tehettem semmit. A tesómmal való beszélgetéskor derült ki számomra, hogy chris úgy állította be a történteket, mintha én ukmukfuk március elején összepakoltam volna és leléptem volna a szeretőmhöz. Az öcsém volt az egyetlen családtag, akit érdekelt, az én oldalamról hogy szól a sztori. Apuval is beszéltem erről, egyetértett abban, hogy chris egy vakvágány, mert nyeli a pénzt és alkalmatlan normális párkapcsolatra, azonban ő továbbra is jó kapcsolatot ápolt vele. Lehet, én vagyok rosszul bekötve, de ha a gyerekem szakítana a párjával, én biztosan a gyerekemtől akarnám hallani, mi történt, mi vezetett ide, mennyire végleges ez az állapot, hogyan gondolja a továbbiakat, és maximum egy hónap után megmondanám a nálam élő félnek, akármennyire is jóban vagyunk, hogy legyen kedves nézni magának egy másik helyet, ahol lakhat, mert ez így oké. Hát az én nagyanyám és apám ezt nem tette meg, chris egészen december közepéig ott héderelt.

A családom okozta szomorúság mellé a volt főnököm megajándékozott a nyomor érzésével, mivel hiába küldtem be Ferivel a papírjaimat, azokat nem továbbította a megfelelő helyre, így egy forintot nem kaptam táppénzt. Több órányi telefon volt kideríteni, mi történt, mit tehetek, azt hogy csináljam pontosan, aztán újra be kellett szereznem a papírjaimat és kérvényt kellett írnom. Mivel nem tudtam bizonyítani, hogy én időben leadtam a táppénzes papírjaimat, mert jóhiszeműségből nem írattam átvételi elismervényt, beszoptam. Ilyen körülmények között kifejezetten nehéz döntés volt, hogy kifizessek egy magánorvost - mivel a TB-s reumatológus egy gyökér volt és gyakorlatilag nem látott el -, majd elmenjek Hellinger családállításra, mert csak abban bíztam már, hogy segít. És segített is. Végül persze megkaptam az OEP-től azt a pénzt, ami járt, azt azonban el kell ismerni, hogy anyós hathatós segítsége nélkül valószínűleg éhen haltunk volna.

2021-ben kezdődött nagy tételben, törvénybe iktatva az LMBTQIA+ emberek ellenségképpé formálása, gyalázása, alázása, támadása, ami engem abszolút érintett és félelemmel töltött el. Előző évben végre szabadon megélhettem az érzelmeimet, erre jött ez a szégyenletes szar... Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs a hátamra és a homlokomra írva, hogy szeretem a női igent, hogy genderfluidnak érzem magam és a monogámiát sem nekem találták ki, mégis valahol jogos volt az az érv is, hogy évek óta arccal, névvel vállalom magam, a véleményem, az érdeklődésem művészi téren...

Nyáron elvesztettem az állásomat, de viszonylag gyorsan sikerült elhelyezkedni egy fogászati magánklinikán. Ez egy újabb gyomorszájba rúgás volt, már a harmadik napomon negyven percet bőgtem a mosdóban, és bár miután elment az elődöm, az első hét jól telt, onnantól kezdve mélyrepülésbe váltottunk. Alig bírtam enni és aludni, az egész napomat gyomorgörccsel, feszített háttal ültem végig, a kollégáim közül nem egyet ki nem állhattam, mert úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal, ezért azt a döntést hoztam meg, hogy a próbaidő végén felállok, lesz, ami lesz. Folyamatosan jelentkezgettem állásokra, ezért abban bíztam, hogy hamar el tudok helyezkedni. Nem így lett, egészen 2022. február elejéig nem hívtak fel, egy-két elutasító emailt kaptam és ennyi. Ez végképp összetört lelkileg, méghozzá mindkettőnket Ferivel, aki nyár végén otthagyta végre a th kezelőt, ám a biciklis futárkodást nem bírta a térde és nem hozott úgy, ahogy tervezte. Ha ez nem lett volna elég, anya nem köszöntött fel a születésnapomon és három degumból kettő tartós beteggé vált, az orvosi kezelésük pedig elég borsos.

Amikor elkezdtük 2021-et, örültem és reménykedtem, mert ötös év, juhú... de pokoli év volt, nagyjából minden tönkrement, amit addig építgettünk. Történtek jó dolgok, jóban lettem Ninjával, Esztivel és Belessel, elkezdtünk DnD-zni, amiről hozok majd posztot, jóban lettem Hollódombival, elkezdtük Timivel és Kishivel salsázni, amit nagyon szeretünk, sikerélményeket értem el LoL-ban, három művem kiadásra került, szuper volt a barátokkal közös karácsony, végre tudtam találkozni bratyóval sok-sok év után, érzelmileg azonban egy nagyon negatívban mozgó év volt. Még az is többször megfordult a fejemben, hogy örökbe adom a pockokat, mindig Feri beszélt le róla, mondván, abba végképp beleroppannék, ha még tőlük is meg kéne válni.

És hogy mit tanultam belőle?
Hogy a barátaimra nagyon durván lehet számítani a bajban.
Hogy ha nem tartom meg a felépített rendszert, nemcsak nem haladok a dolgaimmal, de minden elbaszódik és megesz a depresszió.

Amit 2020-ban tanultam

Még mindig #BloggerKépzős téma, és bár korábban egész sokat beszéltem/írtam IG-n arról, hogy mit tanultam 2020-ban, mit kaptam attól az évtől, egy év távlatából szeretném összefoglalni, meg itt is.

Előző évben szembe találtam magam azzal, hogy igenis többszerelmű vagyok és a párkapcsolat, amiben élek, korlátoz, jövőtlen és minél jobban önmagammá akarok újra válni, annál jobban igyekszik összetörni. Szörnyű érzés volt erre rájönni, arra viszont nagyon felszabadító, hogy nem csak tudok több embert szeretni, de szerethetek. Miért ne tehetném? Mindigis ilyen voltam, csak megpróbáltam bekorlátozni magam, hogy elfogadhatóbb legyek mások számára, illetve úgy gondoltam, ez a dolog lehetetlenné teszi egy egészséges, normális, jövőbe mutató párkapcsolat kialakítását. Utólag látom, hogy a saját mechanizmusom gátolt abban, hogy sokkal előbb kilépjek ebből a kapcsolatból és hogy olyan emberrel kössem össze magam, aki rendelkezik egészséges önbizalommal, igénye van énidőre, van saját baráti köre, szorongás nélkül meg tudok vele jelenni bárhol és szorongás nélkül el tudok menni bárhová nélküle. 2020 ennek az útnak a kezdete volt.

 

A cég, ahol dolgoztam, átköltözött a város másik végébe, másfél órás utazótávra tőlem. Az új iroda kényelmetlen volt számomra, valahogy olyan mentális változás vette kezdetét, ami demoralizáló és romboló volt, aztán beütött a covid, egy akkor még ismeretlen járvány, ami pánikreakciókat váltott ki az emberekből, az egyik kolléganő elment szülési szabadságra (félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy összejött nekik a gyerek és egészségesek, boldogok)... Minden nagyon gyorsan, koncentráltan történt, három hónap alatt gyakorlatilag a lábam alól kihúzott szőnyegként tűnt el a stabil, megszokott közegem. Február 20-án végleg szakítottam chrisszel (november végén is szakítottam vele egyébként, csak a karácsonyi időszakot nem akartam felrúgni és ezzel ellehetetleníteni a magunk és a családjaink életét), négy nappal később jártam azon a korábban említett, szörnyű pszichológusi kezelésen, majd alighogy csillapodott a pánik bennem, mindenféle korlátozást kezdtek bevezetni az országban a járvány miatt és felhívatott a főnököm, hogy úgy értesült, le fogják zárni Budapestet és ha nem tudok bejárni dolgozni, vagy szabira ír ki, vagy fizetés nélküli szabira. Ezt én nem engedhettem meg magamnak, ezért másnap bőröndbe raktam a legszükségesebb holmim és odaköltöztem Timiékhez. Az az egy hónap, amíg velük laktam, életem egyik legharmonikusabb és legbékésebb időszaka volt, olyan dolgokat hozott elő belőlem, amik meghatározták, hogyan akarom folytatni az életem, mit akarok elérni. Mentőöv volt egy olyan párkapcsolat vége után, amibe nagyon sokat fektettem, amiben túl sokáig hittem, ami teljesen behálózott és kissé elvakított. Eközben chris óriási cirkuszt csinált a hátam mögött, amiről egyedül Bogica szólt azok közül, akik tudtak a dolgokról, és amikor felhívtam christ, hogy mégis hogy képzeli, hogy olyanokat mond az egyik legjobb barátnőmnek, még neki állt feljebb, majd később valahogy mégis békültünk egy kicsit. Undorító gerinctelenségnek tartom, amit művelt, elásott, akinél csak tudott, kihasznált engem és a családomat is, végül amikor azt mondtam, nincs szükségem rá, én aztán nem fogok bizonygatni semmit és nem nekem kéne tepernem, megalázott és elviharzott. Elvárta volna, hogy a porban csússzak utána és mivel nem tettem, mélységesen sértve érezte magát. Nagyon durva... Közben március közepén Csigusz elém állt, hogy öt éve vár rám és egy olyan kapcsolat vette kezdetét, ami nagyon meg volt érzelmileg alapozva, de mindkettőnktől sok munkát és nyitottságot kívánt. Jó kapcsolat volt, szeretettem benne lenni. Ő kezdte megnyugtatni a lelkem, támogatott férfi párként, hogy önazonosan intézzem a dolgaimat, maradéktalanul megbízott bennem.

 

Iszonyatosan sokat bőgtem 2020-ban, sokkal többet, mint amennyit aludtam. Április elején odaköltöztem albérletbe Talyhoz és Kikkihez, elkezdtem rendszert kialakítani, és rengeteg időm volt magammal, főleg, hogy a munkahelyem is átállt home office-ra. Szóval az első félévben azt köszönhettem ennek az évnek, hogy elkezdhettem önmagam lenni, rendszert kiépíteni, megtapasztalni olyan dolgokat, amikre vágytam, mérhetetlen sok bizalmat és bennem való hitet kaptam a barátaimtól, és elkezdhettem feldolgozni mind chris, mind bene által hátrahagyott sérüléseket. Nyilván a családom hozzám-állása rettenetesen fájt és érthetetlen volt számomra, anyuval is egyre rosszabb lett a kapcsolatom, mert nem akarta belátni, hogy igazam van és az én helyemben valószínűleg ő is, de bármelyik értelmes nő ugyanúgy útilaput kötött volna chris talpára, hogy olyan embert vett a pártfogásába, aki velem nagyon rohadék módon elbánt, mintha soha nem is szeretett volna, és hogy ennek ellenére én nem azt kértem, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, hanem hogy engem helyezzen az első helyre a fontossági, érzelmi közelségi, lojalitási sorban. A fájdalom és a konfliktusok csak rakódtak rám, én dobozoltam be őket, mert már túl sok volt számomra ahhoz, hogy még azt is próbáljam feldolgozni. A túlélésért küzdöttem, de szó szerint. Még írni sem írtam, még bele sem kezdtem egy történetbe sem.

 

2020-ban nagyon sok új dologban próbáltam ki magam. Sütöttem cipót, elkezdtem kommersz ételeket készíteni, mint a rakott krumpli, újrakezdtem a festést, otthon edzettem, ring fiteztem és just dance-eltem Talyval, kaptam egy csomó holmit barátoktól, így a ruhatáram is lecserélődött, akkor kerültek hozzám a deguk, és valamikor áprilisban rendszeresedett be a Ferivel való traccspartizás. Nyáron végre buliztunk egy nagyot és anya is felhívott a szülinapomon, ami azért volt nagyon fura, mert úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, megjöttek a várva várt Poli Hero Dice kockáim, levágtam rövidre a hajam és gyönyörűek voltak a növényeim, már alig tudtam őket hova tenni. Életemben először összetört egy telefonom és megvolt életem leggyorsabb partnerváltása, majd összeköltözése valakivel.

Összefoglalva, amit ez az év adott nekem: tükröket, kapaszkodókat, teret, időt magammal és rengeteg lehetőséget, hogy önmagammá váljak és szeressem magam. Nem azt mondom, hogy leszámoltam minden kétellyel és fájdalommal, de úgy érzem, annyira mélyre már nem tudnak lökni ezek a múltbéli dolgok, mint addig, és ez már nagyon jó állapot.

Emberek, akik inspirálnak a mindennapokban

Jelen témát is a #BloggerKépző inspirálta.

Timi
Okos, logikus, racionális, kicsit aggódó és túlgondoló, viszont ebből fakadóan mindig van A, B és C terve. Ez nekem nagyon tetszik, próbálom én is jobban szervezni az életemet, mert látom a hasznát az ő és már a magam életében is. Ezen kívül Timi nagyon jól rá tud érezni, minek örülne a másik, kreatív és ügyeskezű, ez engem is felbátorít az alkotásra és az ajándékozás gyakorlására.

Tünde
Remek stílusérzéke van, bátor, belevaló, egyenes, őszinte, időnként húsba vájó, energikus, rendezett, szenvedélyes. Nagyon szeretem, ahogy intézi az életét, a problémamegoldó képességét, az intuitivitását, azt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. Erős a tartása, nem fél harcba szállni, hogy érvényesítse az akaratát, általában megmondja a véleményét, mindig önmagát adja.

Bogica
Végtelenül kedves, vidám és támogató természet, igazi dalolászó Disney-hercegnő, szorgalmas, kreatív és nagyon cuki, ez már önmagában nagyon inspiráló. Amit imádok benne, hogy kocsisokat megszégyenítően trágár tud lenni, mégis nőies marad és a legempatikusabb ember, akit ismerek. Szerintem sokat tanultam tőle az érzelmek kifejezéséről és ha rosszul érzem magam a bőrömben, arra gondolok, ő mennyire hisz bennem.

Blanka
Ő az egyik a pletyifalvás baráti körben, aki olyan dolgokat mond rólam, amire én nem gondoltam előtte. Hogy simán menne nekem a programozás, hogy tök ügyes lennék angolból, hogy azt szereti bennem, hogy ... Ez elmondhatatlanul inspirál, mivel Blanka mérföldekkel előttem jár és ha ő lát bennem ilyen lehetőségeket, akkor azt komolyan kell venni.

Nana
Ő a másik a pletyifalvás baráti körben, aki stabilan hisz bennem. Mindig érzi, mire van szükségem, támogatásra, hajcsárolásra, megmondani a tutit, elmesélni a saját élményeit és tapasztalatait, vagy egy lépést hátrább lépni tőlem, vagy pont, hogy elém, mert ezek is motiválnak. Nana is olyan dolgokat szokott javasolni, hogy miben lennék/vagyok jó, amire én nem gondoltam előtte vagy kishitű vagyok magammal, ami arra késztet, hogy kipróbáljam magam.

Noémy
Bár már tizenéve nem tartjuk a kapcsolatot, ismerősöm maradt pofakönyvön és IG-n is, így periférián figyelemmel kísérhettem az életét, a sport világában való fejlődését. Elmondhatatlanul inspirál, milyen izmosra dolgozta a testét, isteni jókat eszik, szabad és önazonos életet él, ráadásul egy csodálatos helyen. Az edzéseken való szenvedéskor gyakran gondolok rá, mert inspirál a teljesítménye és a kitartása, elkötelezettsége.

Gabriella Eld
Nem ismerjük egymást, igazából nem is emlékszem rá, hogyan került a látóterembe, valószínűleg az IG ajánlotta, de ő abszolút azt a vágyálmot éli, amit én megfogalmaztam anno magamban. Sikeres író, méghozzá részben LMBTQ témában, már hét kötete jelent meg és gőzerővel dolgozik a nyolcadikon, emellett jófej, stílusos, rendszeresen jelennek meg rajzai és mercsei, ügyesen épít közösséget, már TikTokon is aktív és a videóit nagyon ötletesnek találom.

Feri
Az élő példa arra, hogy elfogadható a csomagom és a személyiségem a mindennapokban, együttélve is. Mindenben támogat, nagyon igyekszik nekem megfelelni, rajong értem, ezért a lelkem szép lassan megnyugodott és az, hogy térek vissza azokhoz a dolgokhoz, amik engem igazán érdekelnek, nem akarok megfelelni a társadalmi elvárásoknak, részben neki is köszönhető. Egyébként remek tükröt tart elém azzal, hogy ugyanazok a rossz tulajdonságai, gyengeségei, hibái, mint nekem, ezáltal fejlődni is tudok és segíteni neki is ezen az úton.

Siker

Korábban már érintettem ezt a témát, azonban hallgattam az Örömvilág podcast 118. adását, aminek a címe A sikerhez vezető utak, és arra gondoltam, a feltett kérdésekre nagyon érdemes lenne kifejtősen, maradandóan válaszolni. Tomek Noémi hangja amúgy is nagyon kellemes a számomra, szépen beszél, a munkássága értékes, én nagyon javaslom az említett podcast beillesztését heti szinten, mert lélekemelő, önfejlesztésre és gondolkodásra késztető. YouTube-on és Spotifyon is tudod őt hallgatni ugyanezen a néven, ha felkeltettem az érdeklődésed.

Vágjunk is bele a sikerrel kapcsolatos posztba!

1.) Mit jelent számodra a siker?
Örömöt, elégedettséget. Nem feltétlen népszerűséget vagy pénzbeli eredményt, de jó, ha ilyesmit is hoz. Számomra a siker inkább érzés, mint eredmény, mégpedig azért, mert enélkül a hozzáállás nélkül kudarcélményre ítélném magam. Igen, a 2010-es években újradefiniáltam ezt a fogalmat, mert amikor elkezdtem tőle félni, totál lecövekeltem érzelmileg és az alkotásban is, amit mielőbb fel kellett oldani. Nyilván nem az a célom, hogy a fióknak írjak és annak az egy-két embernek okozzak csak örömöt, akiknek megmutatom a művem, viszont úgy gondoltam, ha ez már számomra sikerélményt jelent, akkor az esetleges népszerűsége egy publikált dolognak bónusz. Ez a mechanizmus csökkentette a sikertől való rettegésem és folytattam az alkotást, a sikerélmények motiváltak és nem csapott annyira arcon, amikor mondjuk egy pályázaton nem értem el a vágyott eredményt.

2.) Vágysz a sikerre, szeretnéd megélni a sikert?
Igen. Jó érzés és imádok alkotni, így a kettő indukálja egymást.

3.) Hogy tudod elképzelni a saját sikeredhez vezető utat?
Ezzel egyre jobban állok. Valamikor a 2010-es években volt egy feneketlen mélypontom, amikor úgy éreztem, nem vagyok elég jó, az engem foglalkoztató témák nem érdekelnek elég embert, sosem leszek képes megalkotni azokat a fasza regényeket, amiket megálmodtam, nem fogok tudni eljutni hivatalos megjelenésig, az emberek nagy része nem érti, mit akarok kifejezni, ... és teljesen elnyelte a sikerhez vezető utamat ez a fekete köd. Manapság már vannak elképzeléseim arról, hogy miket kellene tennem ahhoz, hogy sikeres legyek. Első és legfontosabb egy tartható rendszer kialakítása - legyenek fix időpontok, amikor leülök írni, ütemezve legyen, mikor melyik projekttel haladok. Mivel Feri két műszakban dolgozik és már nekem is van munkám, a délutános hetén azzal töltöm az itthonlétem, hogy valamit írok. Nekem is fontos, hogy haladjak a projektjeimmel és nektek is az lesz a jó, ha tudjátok, mikor mire számíthattok, mi fog frissülni, mennyit kell a következő részig várni. Aztán fontos a kapcsolatépítés veletek. Mivel be voltam szarva, hogy milyen kritikák érnek majd, vagy hogy megint lesz jóakaróm, aki félreinformálja a családtagjaimat, illetve nem akartam egy kiszolgáló platformmá válni, tökre bezárkóztam. Ez nem jó irány, szeretnék közösséget építeni és a visszajelzések nélkül sem fejlődni nem tudok, sem olyan tartalmat gyártani, ami érdekelne, csak nem jut eszembe.

4.) Mit gondolsz, mik befolyásolták a sikerhez való hozzáállásodat?
Például az, mennyire láttam perspektívákat, távolra vezető utakat. Nem szeretek olyasmivel foglalkozni, ami nem mutat előre, amivel nem lehet haladni, aminek nincs értelme. Kevésbé basz fel, ha mondjuk közepesen flegma seggfej velem valaki telefonon, mint két óra várakozás, hogy felvegyék végre azt a kurva telefont. Ha valaki flegma seggfej velem, azt tudom neki mondani, bocsi, de én nem így beszélek a problémáim ellenére sem veled, ezért kérlek, tisztelj meg azzal, hogy viszonzod azt a színvonalat, amit én nyújtok, ellenkező esetben rád teszem a telefont és pukkadj meg magadnak, ha pedig olyan dologban akadályozol, amit meg kell oldanom, de a hozzáállásod miatt nem tudok, a felettesedhez fordulok. Volt már, hogy azonnal kértem a telefon túlvégén lévő, rögzített vonalon az illető felettesét, szerintem nem köszönte meg magának, és olyan is volt, hogy az egész irodánknak megadtam annak az illetőnek a nevét és telefonszámát, hogy mostantól csak írásban kommunikálhat velünk, mert azt a stílust nem kell eltűrnünk, amit megenged magának. Nyilván utóbbi az én felettesemhez fordult, aki viszont miután megtudta, miért tettem rá a telefont, azt mondta az ügyfélnek, nem fog azért engem felelősségre vonni, mert megvédtem az emberi méltóságomat.
Szerintem mások sikere is befolyásol engem. Van egy-két író, aki ugyancsak rétegműfajban ír és azt éri el, amire én is vágyom, ez pedig motivál engem.
Negatívan befolyásolt viszont a szüleim életpályája. Apu nem egy karrierista alkat szerintem, ő az állandóságra és a kiszámíthatóságra törekszik, nem kockáztat, nem veti bele magát az újdonságokba. Anyu gyerek és munka mellett tett le érettségit, szerintem ez elég szép teljesítmény, aztán nekirugaszkodott egy főiskolának, amit már nem bírt teljesíteni, viszont ő időről időre képzi magát a szakmájában, amire egyrészt szüksége van, másrészt igénye is. Ő sem egy olyan alkat, aki könnyen vált, még ha szar is a hely, ahol dolgozik, ő is a végletekig kitart, amit én már megtanultam, hogy nem éri meg. Neki mondjuk lehet, hogy megéri, ezt csak ő tudja, én nem akarom emiatt bírálni, hiszen nem látom a döntési képletét, nem tudom igazából, hogy mivel jár ott dolgozni, ahol ő dolgozik. Ami fontos, hogy ők nem érzik magukat sikeresnek tudomásom szerint, ami szerintem szomorú.
A saját hitem is negatívan befolyásolt. Még a Tarot kártya is arra mutatott rá nekem, hogy a legnagyobb ellenségem én vagyok saját magamnak, hogy a magamról alkotott véleményem, kishitűségem szabotálják a sikerhez vezető utam és ha meg tudom változtatni a gondolataimat, meg tudom végre teremteni a vágyaimat.
Sajnos az általános iskolás, általam nagyon szeretett osztályfőnököm egyszer azt mondta anyunak egy szülői értekezleten, hogy belőlem sosem lesz semmi, amit én a kamasz éveim alatt megtudtam. Azon kívül, hogy nagyon rosszul esett és csalódtam a volt ofőmben, nyomott rám egy bélyeget. Valahogy úgy éreztem, hogy azelőtt lemondtak rólam, hogy elkezdhettem volna teljesen kibontakozni, ami azért is volt nagyon fájó, mert imádtam kézműves osztályba járni, nagyon elememben voltam abban a négy évben és meghatározó volt, sőt, a mai napig hatással bír az életemre, az önmagamról alkotott véleményemre, méghozzá pozitív hatással. Úgy hiszem, már feldolgoztam, de amikor eszembe jut ez a nő, azért még elmondok magamban egy "baszódj meg"-et, mert aki ilyet mond egy gyereknek vagy az anyjának, az szemét. Nem tudok rá mást mondani, ez szemétség.

5.) Mit gondolsz azokról, akik nagyon könnyen vagy gyorsan értek el sikereket?
Egy kicsit irigylem őket. Sokszor nem is a formabontó, eredeti ötleteket kapják fel, hanem azt, ami jól van marketingelve. Sokszor nem is értem, bizonyos dolgok vagy emberek hogy lehetnek népszerűek, például a trash, amire nem tudom megérteni, emberek miért pazarolnak időt. Természetesen elfogadom, mondjuk, hogy elhiszem, hogy szórakoztató, de nem tudom átélni. Egyébként nincs bajom ezzel a jelenséggel, a világ folyamatos változásban van és én nem akarom senki sikerét elgáncsolni, mindenkinek ugyanolyan létjogosultsága van a piacon, aki nem ártó dologgal foglalkozik.

6.) Mennyire engeded meg magadnak, hogy amikor valamiben sikeres vagy, valamilyen célt elérsz, azt kellőképp meg tudd ünnepelni?
Legtöbbször az eredményeimet önmagukban sikernek érzem, ezért nem jut el az agyamig, hogy külön meg kéne ünnepelni. Ilyenkor általában Timi az, aki meglep valamilyen ajándékkal. <3 De néha van olyan eset, amikor úgy érzem, megérdemlem a jutalmat.

7.) Mások kimutathatják feléd az elismerésüket? Hogyan kezeled ezt?
Belegondolva rengeteg pozitív visszajelzést kapok a barátaimtól, ami egyrészt jólesik, másrészt javít az önképemen. Én sokáig nem tartottam magam talpraesettnek, de mikor több helyről ezt mondták, be kellett látnom, hogy ha többen gondolják ezt rólam, annak nyilván oka van. Ugyanez a helyzet azzal, amit manapság egyre többet hallok magamról, hogy nem bírom a stagnálást, nem bírok toporogni az élet útján. Szerencsére tisztában vagyok azzal, hogy mindenki valamilyen formában tükröt tart elém, amit nem szabad sem figyelmen kívül hagyni, sem túlértékelni. Úgy érzem, helyén tudom kezelni, ha több pozitív visszajelzés ér, azt igyekszem beépíteni, elhinni magamról, ha több negatív, akkor igyekszem javítani rajta, ha tudok.

8.) Milyen elismeréseket kaptál eddig?
Sokan büszkék rám, mert nem adom fel a kudarc és a rossz élethelyzet miatt sem, elismerőek az állhatatosságom és a fejlődési igényem, talpraesettségem miatt. Több visszajelzést kaptam, mikor legyőztem a saját korlátaimat, például amikor elkezdtem angolt tanulni, majd letettem a B2-t belőle. Támogatóak velem, bíznak abban, hogy amibe belevágok, az menni fog és inspiratívnak tartják, hogy kipróbálok dolgokat, megvalósítom, amit kigondolok. Én meg baromi hálás vagyok azért, hogy mindig hisznek bennem és kimutatják felém a jót is, de megmondják a kedvezőtlen véleményüket, ha úgy van.
Sokszor kapok elismerést a külsőm miatt - olyanért is, amiről tehetek és olyanért is, amiért nem.
Szoktam elismerést kapni a munkáimra - írás és festés terén is, főzés terén is, illetve most olyan helyen dolgozom, ahol egészen sokat dicsérnek az elvégzett feladataim és a személyes tulajdonságaim miatt is.
Vendégül láttam egyszer anyut és öcsémet karácsonykor, dubarryt és tiramisut csináltunk Chrisszel, és anya nagyon megdicsért, hogy nagyon finom volt minden, tetszett neki a hangulat és a díszítés.
Iszonyú büszke vagyok arra, hogy Björnnek mekkora rajongótábora volt anno. Volt olyan lány, aki odajött hozzám és bevallotta, hogy azért jött el a meetre, hogy élőben lássa őt. Azért ezt milyen cuki már?! <3
Hajdanán egy külföldi lolita beválasztott engem a kilenc leginspirálóbb loli közé. Teljesen el voltam ámulva rajta, hogy én itt litániákat írtam egy olyan nyelven, amit ő valószínűleg nem is ért (és a litániák, szóhasználat, nyelvtani központozás időnkénti teljes hiánya miatt a translate is kiszenvedi a lelkét szerintem), szinte csak saját készítésű ruháim voltak, a stílusom is egy kicsit szembe ment az akkor elfogadott szabályokkal, nem beszéltem külföldiül és egy kis országban élek, és mégis tudom őt inspirálni.
Az MD ugye olvasói pontozás alapján rangsorolja a versenyre küldött írásokat, a szervezők csak véleményt írhatnak, de általában jól szerepeltek a ficeim.
Fairy a mai napig imádja az első publikált történetemet - nem felejtettem el a feltöltést, csak nagyon nem úgy alakult, bocsiiiii! -, a két legsikeresebb kisregényemre pedig folyamatosan érkeznek csillagok, néha kommentek Watpadon.
Időről időre néhány barátom olyan dolgokban mondja, hogy jó lennék, amire én vagy nem gondolok, vagy nem gondolom, hogy tényleg jó lennék benne.
A három megjelenésemet is elismerésnek élem meg.
Ákos fodrásznak tanult, de mindig megdicsért, amikor magam vágtam a hajamat. Nem mondta sosem, hogy hibátlan, de ismerve a szakértelmem és a térlátásom hiányát abszolút jónak tartotta a végeredményt.
Amíg Conra jártam, nagyon lelkes voltam a para para iránt, imádtam és volt egy lány az előadók közül, aki vagy odajött hozzám és elmondta, vagy leírta nekem, erre már nem emlékszem, hogy mennyire jólesik neki, hogy mindig ott vagyok táncolni. Nem gondoltam, hogy pont engem jegyezne meg bárki, de az eset pikantériája nem ez volt, hanem az, hogy korábbi dolgok miatt meg voltam róla győződve, hogy ez a lány engem lenéz. Tök örülök, hogy ott elindult valami és azóta is jóban vagyunk.

9.) Milyen sikerrel kapcsolatos szólás-mondások jutnak eszedbe?
A sikernek ára van.
Ki mint vet, úgy arat.
Azoktól a dolgoktól leszel valaki, amit mások hülyeségnek tartanak.
Van, hogy összedől a kártyavár, de a lapok attól még megmaradnak.
Kockázat nélkül nincs siker.
Aki mer, az nyer.
Jó munkához idő kell, rosszhoz még több.

10.) Tudod támogatni jó szívvel a másikat a sikerhez vezető útján?
Igen. Mind lelkileg odateszem azt az energiát, mind szavakkal, vagy ha tudom, akkor tényleges segítséggel odateszem magam, hogy más sikerélményhez juthasson.

11.) Tudsz őszintén örülni más sikerének?
Persze. Kifejezetten örülök neki, ha egy szerettemnek sikerül valami, szívesen ünnepelem meg vele, dicsérem.

12.) A sikernek milyen ára volt a családodban?
A legsikeresebb családtagomnak apukám öccsét tartom, aki zoknikötő vállalkozást indított, a család nagy részének munkát adott (az anyai nagymamám és a keresztszüleim, a szüleim és apu barátainak is egy része ennek a vállalkozásnak dolgozott), nagyon optimista, energikus és inspiráló ember volt, és meghalt egy autóbalesetben vétlenként, amikor én nyolc éves voltam, ami iszonyatosan megtörte a családot. Az ő felesége továbbvitte a vállalkozást, de a kínai, olcsó áruk egyre növekvő népszerűsége végül kinyiffantotta. Pedig évekig az apu és általam tervezett mintájú zoknikat hordtuk, ami visszagondolva tök menőség.
A sikerről egyáltalán nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna, meg valahogy az maradt meg bennem, hogy a szüleim inkább kudarcként élték meg az életük azon részét, amit szorosan velük töltöttem.
Arra még emlékszem, hogy a keresztanyám szeretett volna egy negyedik gyereket már 40+-osan, ami aggodalommal töltötte el a nagymamámat, de egyetlen unokahugim rendben megszületett.

13.) Képzeld el, hogy eléred azt a sikert, amire vágysz.. Mi a legnagyobb probléma, amit ez okoz?
Ez egy nagyon fura kérdés és nálam már az elképzelés szakaszban problémák merülnek fel, ami valószínűleg determinálja, hogy meg tudjam teremteni szellemi szinten és a valóságban is ezt a sikert. Dolgozom rajta.

Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?

Újabb izgalmas feldobás a #BloggerKépző palettáján, újabb elgondolkodnivaló, újabb aktuális kérdés. A rövid válasz: Nem., de természetesen ezzel nem sokat mondanék, nem jönne le belőle, hogy mennyiben jó és mennyiben szomorú, hogy nem az lettem, aki szerettem volna lenni az életem különböző szakaszain.

Gyerekként teljesen meg voltam bolondulva Jackie Chanért és kaszkadőr akartam lenni. Akkoriban még semmi fogalmam nem volt a felnőtt létről, de ez nem zavart, én a jelenben éltem és mindent megtettem, hogy ügyes, fürge, hajlékony, bátor tanítvány legyek. Később, talán a tinikoromban körvonalazódott, hogy nincs olyan iskola, amibe ha felvesznek, akkor majd én is kaszkadőr leszek, annak valami speciális módja van, meg hát... inkább állatorvos szeretnék lenni. Ekkor már megfogalmaztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint valamelyik családtagom, én a magam útját akarom járni. Nagyjából 15 éves koromig nagyon be voltam zárkózva, nem igazán érdekelt sem a jövő, sem a legtöbb ember, sem az, hogy ami nem érdekel, esetleg fontos lenne mégis. Aztán jött a váltás. Talán az internetnek köszönhetően nyíltam rá a világra, meg jött a középsuli a fővárosban, ami teljesen másmilyen volt, mint az általános iskola egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit pereputtytól kezdve a főbb eseményekig. Két gyerekkori barátnőmmel osztálytársak lettünk szerencsére, ám nekem nagyon megtetszett egy alacsony, telt, szőke, szemüveges művészlány, aki bedugott füllel zenét hallgatott és rajzolgatott. A barátja akartam lenni és bizony annyira be akartam vágódni, hogy olyan dolgokat kezdtem el csinálni, ami addig nem volt jellemző - történeteket írni, újra rajzolni, musicaleket és a házi zenetáron kívüli zeneszámokat hallgatni. Ekkor lettem Mozart musical fanatikus, ekkor alkottam meg a művésznevem (ami eredetileg egy karakterem neve volt egy bepuccsolt kalandregényben), ekkor lettem kábé egy csapásra jó nyelvtanból és kezdett érdekelni az irodalom...

Az álmaimat, úgy éreztem, elvették tőlem, mert sem kaszkadőr, sem állatorvos nem leszek, viszont az első évben utáltam a közgazdaságtant, amit tanultam. Persze ráállt az agyam, rájöttem, hogy ebben tök jó vagyok és nagyon megszerettem. Három szakma versengett bennem a jövőre nézve, a magyar nyelv és irodalomtanár, a könyvelő és a pszichológus. Mindet elbuktam valamiért szép lassan. A pszichóhoz nagyon szorgalmasnak és jó tanulónak kellett volna lennem, ráadásul meghatározott óraszámban kellett volna tanulnom biológiát, már akkor emelt szintű érettségi volt a beugró, és bár belekezdtem a plusz órákba és a tanulásba, pár hét után mindketten nagyon kimerültünk a tanárnővel, úgyhogy mondtam, hogy szerintem ez off, ebben az állapotban egyikünk se húzza sokáig. A tanárságról akkor tettem le, amikor lementem tizenkettedikesként a kilencedikesekhez, akik úgy viselkedtek, mint egy megvadult majomház, és ott rájöttem, hogy mások elbaszott gyerekei miatt nem akarom telesírni felnőttként a párnám. A könyvelő iránnyal egy kicsit tovább jutottam, elmentem pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-ra, majd egy könyvelőirodában gyakornokoskodtam, méghozzá egy hónappal többet, mint kellett volna, mert szerettem ott dolgozni és a főnök is fel akart venni a vizsgáim letétele után. Ott az kaszált el, hogy két órát kellett csak oda utaznom, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, azonban el kellett volna végeznem estin a könyvelői tanulmányokat (nem volt más forma erre a szakmára), ez pedig végképp vállalhatatlan volt számomra.

Nyolc hónapnyi álláskeresés alatt eléggé elhalványultak az elképzeléseim arról, hogy mi és ki akarok lenni. Utóbbi kérdésre nem volt igazán válaszom, önmagamat akartam adni, azt a bohókás, szeleburdi, álmodozó, idealista valakit, aki voltam. Ebben az időben indult ez a blog. =)

Mióta csak karaktert váltottam - ahogy jellemeztem a 15 éves koromban bekövetkező totális fordulatot -, művész életet akartam élni. Visszatekintve erre volt is lehetőségem, csak... szétforgácsoltam a figyelmem, nem az ennek megfelelő dolgokkal töltöttem a legtöbb időt, és bizony az a kapcsolat is rengeteget elvett tőlem. Elkezdtem félni a sikertől. Fura, mert még mindig bennem van, bár már nem olyan erősen; vágyni arra, hogy dedikáljam a saját regényeimet, mégis rettegni tőle, hogy ott fogok ülni és fölém tornyosulnak az olvasóim. Sőt, elkezdtem kételkedni magamban. Tök jó visszacsatolásokat kaptam, a csapatom az én alapötletemet fogadta el FicBl@steren és meg is nyertük azt, az első Mindenízű Drazsé Kihíváson, amin indultam, rommá szedtek, de a következőn már dicsértek és a 2016-osat meg is nyertem. Ebben az időszakban írtam a két (mai napig) legnépszerűbb kisregényemet. A Kettőből egy népszerű volt, egy páran rajongtak érte és mi is fejbúbig voltunk a flow-ban, a Nők című novellám szerepelt az ezo sulim honlapján, ha jól emlékszem, a TK-s írószobás szösszeneteim is egész jól szerepeltek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok (olvasható is a hetero részlegben), elkezdtem erotikus hetero történeteket írni és akinek mutattam, odavolt érte, mennyire hatásos, több sorozatba írásába is belekezdtem, amikben nagyon támogattak - vagy az alapötlet, vagy az elolvasott részek miatt. Szóval... a kimutatható sikerek ellenére is sokszor kételkedtem magamban, hogy valóban jól írok-e, a témáim és ötleteim tetszenek-e másoknak is.

Igazából... már nem emlékszem, ki akartam lenni. És hogy ki akarok lenni? Önmagam. Sikerült olyan barátságot kötnöm magammal az elmúlt két évben, amilyenre vágytam volna, ha lett volna fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni ebben a kérdésben.

Mit csinálsz másképp, mint a szüleid

Ismét egy komolyabb hangvételű téma a #BloggerKépző oldaláról, de valahogy ennek is megvan a maga aktualitása. Tiniként talán anyu szemébe is mondtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Nyilván ez a lázadó, heves kor és egyáltalán nem arról szól, hogy észrevedd az ok-okozat összefüggéseket, hogy megértsd a dolgok működését, bennem azonban a kamaszkor lecsengése után is sokáig élt azt a vágy, hogy különbözzek anyámtól. Nem sikerült. Évek óta tudom, hogy az én sorsvonalam az övéhez hasonlít a legjobban a családból, tőle örököltem a habitusom, az eszem, a kreativitásomat, szerintem az érzékenységemet is. Annak ellenére, hogy nem beszélek vele, szeretem őt és hálás vagyok egy csomó mindenért, amit tőle tanultam és örököltem. Anya egy tök jó fej ember, csevegős, kacér, szenvedélyes, tájékozott, nyitott, szellemes, röviden egy olyan nő, akit simán bemutatsz a barátaidnak is. Apu ezzel szemben csendes, visszafogott, nehezen fejezi ki az érzelmeit és a gondolatait, viszont nagyon kitartó, racionális, sajátos a humora, és ha valaki otthon van azokban a témákban, ami őt érdekli, meglepően ki tud nyílni és rengeteget tud beszélgetni vele. Apa nagyon ritkán mondja meg a véleményét, mert nem akar befolyásolni, nem akar beleszólni senki életébe. Szerintem sokkal többet tud például rólam, mint amennyinek hangot adna. Talán úgy érzi, ha én nem beszélek róla, akkor jobb nem feszegetni. Nem hiszem, hogy nem érdekli, inkább túl tapintatos.

Én a kettejük egyvelege vagyok: általában csendes, de ha a közegemben és elememben vagyok, akkor szélvész tudok lenni és imádom. Van bennem egy csomó kétely, bizonytalanság, mégis a legtöbb dolgot folytatom, mert vagy hiszek benne, vagy szeretem csinálni. Viszont ha elvesztem a hitem, vége. Anyutól hozom a karakánságot, igazságbajnokságot, talpraesettséget, aputól meg a kitartást, a problémák elhallgatását. A humorom szerintem a kettejük egyvelege, imádom a rossz szóvicceket, a helyzetvicceket, imádok szócsatázni. Rosszul viselem a meglepetéseket, legutóbb is elbőgtem magam, amikor Timi átadta a Robival közös ajándékát, ezek inkább aputól jönnek, szerintem ő inkább kötött, mint rugalmas és a reakciói sem feltétlen átlagosak. Ez nem baj, aki ismer, aki szeret, az tudja ezeket és átlát a rövidzárlaton, vagy kérdez. Timi például megkérdezte, miután abba bírtam hagyni a sírást, hogy azért örülök-e. Persze, azért sírtam. Meg mert meghatódtam, meg szomorú lettem, meg mert meglepetés... Evvan, ilyen vagyok. =)

Amit szerintem nagyon másképp csinálok, mint a szüleim, az az életmódom. A párom mellett a legtöbb időt a barátaimra szánom, nagyon szoros kapcsolataim vannak és elég nagy társasági életet élek: társasozunk, szerepjátszunk, közösen megyünk ide-oda. Én élvezni akarom az életem, egyre kevésbé maradok meg egy olyan munkahelyen, ahol rosszul érzem magam és ha próbálkozom is túllépni ezen, akkor pszichoszomatikus tünetekben, betegségekben reprezentálja magát a váltási vágyam. Mivel élvezni akarom az életem, a prioritásaim is eltérőek, számomra fontosabb a minőségi közös idő, folyjon az akár interneten keresztül, mint mondjuk az, hogy időben lefeküdjek aludni. Kialvatlan és fáradt leszek, és? Majd kipihenem később, nem tragédia. Viszont egy jó beszélgetést, ha félbehagyok, sosem lehet pótolni.

Szerintem rengeteg időt fordítottam a saját személyiségem és lenyomatom fejlesztésére. Nem az a fontos, mit gondolnak rólam mások, az jóformán hidegen hagy, hanem hogy nyomot hagyjak az emberekben, emlékezzenek rám. Nem baj, ha utálnak, az két dolgot jelent, vagy irigyelnek valamiért, vagy baromira triggelek bennük egy lelki sérülést, de ezek rendben vannak, nem szerethet mindenki és én sem szerethetek mindenkit. Viszont az az Ikrek aszcendens dolgozik, akármit csinálok. Kommunikálok minden szinten, az öltözködésemtől kezdve a hangszínemen át a pontosan megválasztott szavaimig. Úgy érzem, ebben én sosem vagyok meggondolatlan és az örökös célom a megértés-megértetés. A szüleimmel ellentétben én szeretem a közösségi médiát - nem a pofakönyvet, azt pont nem szeretem, hanem az IG-t, most már a TikTokot -, nyilvántartok egy csomó mindent (Snitt, Moly, jegyzetben a feladatokat, a naptárba az eseményeket pl).

Szerintem én formabontó vagyok a szüleimhez képest - pirszingem lett, festem a hajam, megváltoztattam a családnevem, az álmaimat akarom követni, érdekel egy csomó extrém/réteg dolog, ki akarok tűnni a tömegből, tetoválást szeretnék, újragondoltam pár fogalmat, több nemzetiség ételét/italát/nasiját szeretem. Több dolgot csinálok azért, mert szeretném, mint azért, mert kell. Kicsit ide tartozik, hogy jogosítványt szeretnék, mivel anyunak sincs, a nagymamáimnak sem volt és eléggé megleptem ezzel a felmenőimet. Vagy hogy nyelvvizsgám lett, kedvtelésből megcsináltam három szakmát is (bármixer, forgatókönyvírás és svédmasszázs, noha utóbbiból nem szereztem vizsgát), és belekezdtem a szoftverfejlesztésbe, ami még mindig érdekel, csak nem tudom, lesz-e belőle valami.

Elvárom, hogy az, akivel együtt élek, függetlenül a nemétől, vegye ki a részét a háztartásban. A szüleim a klasszikus szerepekben érzik jól magukat. Ez nem azt jelenti, hogy apunak leszáradt a keze, mikor ő csinált hurkát és tört krumplit, vagy anyu sírva fakadt, mikor neki kellett felraknia egy képet, de amíg együtt éltek, jól el volt osztva, hogy kinek mi a dolga. Én ezzel szemben jobban szeretem azt, hogy mindenki csinál mindent és megbeszéljük, mikor ki mit tud az idejébe beilleszteni, így tehát Feri is főz, mos, takarít. Én nem szerelek, rakok fel polcot vagy képet, két éve abszolút bizonyítottam, hogy jobb, ha ezt másra hagyom. XD

Most ennyi jutott eszembe, de biztos lenne még.

Az álom munka számomra

Az előző poszttal igencsak a sűrűjébe vágtam ennek a #BloggerKépző témázgatásnak, hiszen nem csak igen komoly témát választottam, de meséltem olyan traumámról, amiről korábban nemigen és a bejegyzés hosszúsága is túlment a 11.700 karakteren. Laza három A4-es oldal. Úgy fest, tudok még kisregénnyi posztokat írni.

A mai téma sokkal vidámabb és meglehetősen aktuális. Bár jól érzem magam a munkahelyemen, meglehetősen messze van az álom munkámtól. Ez nem egy kiforrott dolog, valójában viszonylag rövid ideje gondolkodom rajta, mi tenne boldoggá karrier téren. Őszintén? Még mindig ugyanaz, mint régen: ha íróként meg tudnék élni. Sajnos sokkal kevesebb lendületem és ihletem van, mint hajdanán, de ez biztosan annak a hozadéka is, hogy megrágott, kiköpött és megtaposott az élet. Ha dolgozom, az időmet az utazás, a munkahelyen lét viszi el, ha nem dolgozom, rosszul érzem magam az életemben, szorongok, befordulok... Dolgoznék én részmunkaidőben, csak azzal nem keresem meg azt az összeget, amit szeretnék. Munka mellett mindig becsülendő, ha valakinek rendszeresen jut ideje a hobbijára, abból meg nekem több is van, ami időt, pénzt és helyet igényel.

Ma már körvonalasabb az álom munkám, mint régen. Alkotással szeretnék foglalkozni továbbra is, írni, festeni, fotózni, mélyremenő témákat boncolgatni tudatos, mégis szórakoztató és/vagy hasznos formában, illetve hiányzik a loli és a beöltözés is. Dolgozom rajta, hogy összeálljon ez egy vállalkozássá, amit nem feltétlen fogok vállalkozói formában űzni, inkább az én hozzáállásomat reformálom meg. Mindig úgy gondoltam, ezek hobbik, nem lehet belőlük megélni. Azóta számtalan platform jött létre, ami a befektetett munka arányában szép hozamot képes termelni: Kickstarter, Etsy, Patreon, Onlyfans (vonatkoztassunk el tőle, hogy a közösség nagy része szexuális szolgáltatásokra használja, nem csupán ezzel lehet ott eredményesen nyomulni), csak hogy párat említsek. Szerintem az elmúlt tíz évben megváltozott a tartalomgyártókhoz való hozzáállás is és ezt én kifejezetten örömmel fogadom. Emellett manapság egy aktív internetes személy közreműködésekkel is kiegészítheti a jövedelmét, ami ugyancsak egy számomra tetszetős lehetőség. A kérdés az, vagyok-e én ennyire aktív és szervezett, vagy tudnék-e/akarnék-e az lenni. Gondolkodom rajta.

Lehet, hogy nem a művészetemből fogok elsődlegesen megélni, de az is lehet, hogy mégis csak ki tudom találni azt a formátumot, ami nekem is fekszik és fogyasztható is, bevételt is termel. Ez lenne az álmom, élményeket gyűjteni, valamilyen alkotói folyamatban áttranszformálni mások számára és ebből a körforgásból megélni. Egyrészt nagyon melós és inspiráló lenne, másrészt lehet, hogy hatalmas változásokat hozna az életembe minden téren. Izgalmasnak tartom. Ez egy olyan cél előttem, ami a közelmúltbéli mélypontjaimon kitartást és reményt adott. Tök sokat dolgoztam magamon, a gondolataimon, az elképzeléseimen, míg vergődtem a szarban a munkanélküliség miatt. Egyelőre nem annyira látszik, de már az is hatalmas ajándék és lehetőség, ha nem gáncsolja magát az ember.