Amit 2020-ban tanultam
Emberek, akik inspirálnak a mindennapokban
Jelen témát is a #BloggerKépző inspirálta.
Timi
Okos, logikus, racionális, kicsit aggódó és túlgondoló, viszont ebből fakadóan mindig van A, B és C terve. Ez nekem nagyon tetszik, próbálom én is jobban szervezni az életemet, mert látom a hasznát az ő és már a magam életében is. Ezen kívül Timi nagyon jól rá tud érezni, minek örülne a másik, kreatív és ügyeskezű, ez engem is felbátorít az alkotásra és az ajándékozás gyakorlására.
Tünde
Remek stílusérzéke van, bátor, belevaló, egyenes, őszinte, időnként húsba vájó, energikus, rendezett, szenvedélyes. Nagyon szeretem, ahogy intézi az életét, a problémamegoldó képességét, az intuitivitását, azt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. Erős a tartása, nem fél harcba szállni, hogy érvényesítse az akaratát, általában megmondja a véleményét, mindig önmagát adja.
Bogica
Végtelenül kedves, vidám és támogató természet, igazi dalolászó Disney-hercegnő, szorgalmas, kreatív és nagyon cuki, ez már önmagában nagyon inspiráló. Amit imádok benne, hogy kocsisokat megszégyenítően trágár tud lenni, mégis nőies marad és a legempatikusabb ember, akit ismerek. Szerintem sokat tanultam tőle az érzelmek kifejezéséről és ha rosszul érzem magam a bőrömben, arra gondolok, ő mennyire hisz bennem.
Blanka
Ő az egyik a pletyifalvás baráti körben, aki olyan dolgokat mond rólam, amire én nem gondoltam előtte. Hogy simán menne nekem a programozás, hogy tök ügyes lennék angolból, hogy azt szereti bennem, hogy ... Ez elmondhatatlanul inspirál, mivel Blanka mérföldekkel előttem jár és ha ő lát bennem ilyen lehetőségeket, akkor azt komolyan kell venni.
Nana
Ő a másik a pletyifalvás baráti körben, aki stabilan hisz bennem. Mindig érzi, mire van szükségem, támogatásra, hajcsárolásra, megmondani a tutit, elmesélni a saját élményeit és tapasztalatait, vagy egy lépést hátrább lépni tőlem, vagy pont, hogy elém, mert ezek is motiválnak. Nana is olyan dolgokat szokott javasolni, hogy miben lennék/vagyok jó, amire én nem gondoltam előtte vagy kishitű vagyok magammal, ami arra késztet, hogy kipróbáljam magam.
Noémy
Bár már tizenéve nem tartjuk a kapcsolatot, ismerősöm maradt pofakönyvön és IG-n is, így periférián figyelemmel kísérhettem az életét, a sport világában való fejlődését. Elmondhatatlanul inspirál, milyen izmosra dolgozta a testét, isteni jókat eszik, szabad és önazonos életet él, ráadásul egy csodálatos helyen. Az edzéseken való szenvedéskor gyakran gondolok rá, mert inspirál a teljesítménye és a kitartása, elkötelezettsége.
Gabriella Eld
Nem ismerjük egymást, igazából nem is emlékszem rá, hogyan került a látóterembe, valószínűleg az IG ajánlotta, de ő abszolút azt a vágyálmot éli, amit én megfogalmaztam anno magamban. Sikeres író, méghozzá részben LMBTQ témában, már hét kötete jelent meg és gőzerővel dolgozik a nyolcadikon, emellett jófej, stílusos, rendszeresen jelennek meg rajzai és mercsei, ügyesen épít közösséget, már TikTokon is aktív és a videóit nagyon ötletesnek találom.
Feri
Az élő példa arra, hogy elfogadható a csomagom és a személyiségem a mindennapokban, együttélve is. Mindenben támogat, nagyon igyekszik nekem megfelelni, rajong értem, ezért a lelkem szép lassan megnyugodott és az, hogy térek vissza azokhoz a dolgokhoz, amik engem igazán érdekelnek, nem akarok megfelelni a társadalmi elvárásoknak, részben neki is köszönhető. Egyébként remek tükröt tart elém azzal, hogy ugyanazok a rossz tulajdonságai, gyengeségei, hibái, mint nekem, ezáltal fejlődni is tudok és segíteni neki is ezen az úton.
Siker
Korábban már érintettem ezt a témát, azonban hallgattam az Örömvilág podcast 118. adását, aminek a címe A sikerhez vezető utak, és arra gondoltam, a feltett kérdésekre nagyon érdemes lenne kifejtősen, maradandóan válaszolni. Tomek Noémi hangja amúgy is nagyon kellemes a számomra, szépen beszél, a munkássága értékes, én nagyon javaslom az említett podcast beillesztését heti szinten, mert lélekemelő, önfejlesztésre és gondolkodásra késztető. YouTube-on és Spotifyon is tudod őt hallgatni ugyanezen a néven, ha felkeltettem az érdeklődésed.
Vágjunk is bele a sikerrel kapcsolatos posztba!
1.) Mit jelent számodra a siker?
Örömöt, elégedettséget. Nem feltétlen népszerűséget vagy pénzbeli eredményt, de jó, ha ilyesmit is hoz. Számomra a siker inkább érzés, mint eredmény, mégpedig azért, mert enélkül a hozzáállás nélkül kudarcélményre ítélném magam. Igen, a 2010-es években újradefiniáltam ezt a fogalmat, mert amikor elkezdtem tőle félni, totál lecövekeltem érzelmileg és az alkotásban is, amit mielőbb fel kellett oldani. Nyilván nem az a célom, hogy a fióknak írjak és annak az egy-két embernek okozzak csak örömöt, akiknek megmutatom a művem, viszont úgy gondoltam, ha ez már számomra sikerélményt jelent, akkor az esetleges népszerűsége egy publikált dolognak bónusz. Ez a mechanizmus csökkentette a sikertől való rettegésem és folytattam az alkotást, a sikerélmények motiváltak és nem csapott annyira arcon, amikor mondjuk egy pályázaton nem értem el a vágyott eredményt.
2.) Vágysz a sikerre, szeretnéd megélni a sikert?
Igen. Jó érzés és imádok alkotni, így a kettő indukálja egymást.
3.) Hogy tudod elképzelni a saját sikeredhez vezető utat?
Ezzel egyre jobban állok. Valamikor a 2010-es években volt egy feneketlen mélypontom, amikor úgy éreztem, nem vagyok elég jó, az engem foglalkoztató témák nem érdekelnek elég embert, sosem leszek képes megalkotni azokat a fasza regényeket, amiket megálmodtam, nem fogok tudni eljutni hivatalos megjelenésig, az emberek nagy része nem érti, mit akarok kifejezni, ... és teljesen elnyelte a sikerhez vezető utamat ez a fekete köd. Manapság már vannak elképzeléseim arról, hogy miket kellene tennem ahhoz, hogy sikeres legyek. Első és legfontosabb egy tartható rendszer kialakítása - legyenek fix időpontok, amikor leülök írni, ütemezve legyen, mikor melyik projekttel haladok. Mivel Feri két műszakban dolgozik és már nekem is van munkám, a délutános hetén azzal töltöm az itthonlétem, hogy valamit írok. Nekem is fontos, hogy haladjak a projektjeimmel és nektek is az lesz a jó, ha tudjátok, mikor mire számíthattok, mi fog frissülni, mennyit kell a következő részig várni. Aztán fontos a kapcsolatépítés veletek. Mivel be voltam szarva, hogy milyen kritikák érnek majd, vagy hogy megint lesz jóakaróm, aki félreinformálja a családtagjaimat, illetve nem akartam egy kiszolgáló platformmá válni, tökre bezárkóztam. Ez nem jó irány, szeretnék közösséget építeni és a visszajelzések nélkül sem fejlődni nem tudok, sem olyan tartalmat gyártani, ami érdekelne, csak nem jut eszembe.
4.) Mit gondolsz, mik befolyásolták a sikerhez való hozzáállásodat?
Például az, mennyire láttam perspektívákat, távolra vezető utakat. Nem szeretek olyasmivel foglalkozni, ami nem mutat előre, amivel nem lehet haladni, aminek nincs értelme. Kevésbé basz fel, ha mondjuk közepesen flegma seggfej velem valaki telefonon, mint két óra várakozás, hogy felvegyék végre azt a kurva telefont. Ha valaki flegma seggfej velem, azt tudom neki mondani, bocsi, de én nem így beszélek a problémáim ellenére sem veled, ezért kérlek, tisztelj meg azzal, hogy viszonzod azt a színvonalat, amit én nyújtok, ellenkező esetben rád teszem a telefont és pukkadj meg magadnak, ha pedig olyan dologban akadályozol, amit meg kell oldanom, de a hozzáállásod miatt nem tudok, a felettesedhez fordulok. Volt már, hogy azonnal kértem a telefon túlvégén lévő, rögzített vonalon az illető felettesét, szerintem nem köszönte meg magának, és olyan is volt, hogy az egész irodánknak megadtam annak az illetőnek a nevét és telefonszámát, hogy mostantól csak írásban kommunikálhat velünk, mert azt a stílust nem kell eltűrnünk, amit megenged magának. Nyilván utóbbi az én felettesemhez fordult, aki viszont miután megtudta, miért tettem rá a telefont, azt mondta az ügyfélnek, nem fog azért engem felelősségre vonni, mert megvédtem az emberi méltóságomat.
Szerintem mások sikere is befolyásol engem. Van egy-két író, aki ugyancsak rétegműfajban ír és azt éri el, amire én is vágyom, ez pedig motivál engem.
Negatívan befolyásolt viszont a szüleim életpályája. Apu nem egy karrierista alkat szerintem, ő az állandóságra és a kiszámíthatóságra törekszik, nem kockáztat, nem veti bele magát az újdonságokba. Anyu gyerek és munka mellett tett le érettségit, szerintem ez elég szép teljesítmény, aztán nekirugaszkodott egy főiskolának, amit már nem bírt teljesíteni, viszont ő időről időre képzi magát a szakmájában, amire egyrészt szüksége van, másrészt igénye is. Ő sem egy olyan alkat, aki könnyen vált, még ha szar is a hely, ahol dolgozik, ő is a végletekig kitart, amit én már megtanultam, hogy nem éri meg. Neki mondjuk lehet, hogy megéri, ezt csak ő tudja, én nem akarom emiatt bírálni, hiszen nem látom a döntési képletét, nem tudom igazából, hogy mivel jár ott dolgozni, ahol ő dolgozik. Ami fontos, hogy ők nem érzik magukat sikeresnek tudomásom szerint, ami szerintem szomorú.
A saját hitem is negatívan befolyásolt. Még a Tarot kártya is arra mutatott rá nekem, hogy a legnagyobb ellenségem én vagyok saját magamnak, hogy a magamról alkotott véleményem, kishitűségem szabotálják a sikerhez vezető utam és ha meg tudom változtatni a gondolataimat, meg tudom végre teremteni a vágyaimat.
Sajnos az általános iskolás, általam nagyon szeretett osztályfőnököm egyszer azt mondta anyunak egy szülői értekezleten, hogy belőlem sosem lesz semmi, amit én a kamasz éveim alatt megtudtam. Azon kívül, hogy nagyon rosszul esett és csalódtam a volt ofőmben, nyomott rám egy bélyeget. Valahogy úgy éreztem, hogy azelőtt lemondtak rólam, hogy elkezdhettem volna teljesen kibontakozni, ami azért is volt nagyon fájó, mert imádtam kézműves osztályba járni, nagyon elememben voltam abban a négy évben és meghatározó volt, sőt, a mai napig hatással bír az életemre, az önmagamról alkotott véleményemre, méghozzá pozitív hatással. Úgy hiszem, már feldolgoztam, de amikor eszembe jut ez a nő, azért még elmondok magamban egy "baszódj meg"-et, mert aki ilyet mond egy gyereknek vagy az anyjának, az szemét. Nem tudok rá mást mondani, ez szemétség.
5.) Mit gondolsz azokról, akik nagyon könnyen vagy gyorsan értek el sikereket?
Egy kicsit irigylem őket. Sokszor nem is a formabontó, eredeti ötleteket kapják fel, hanem azt, ami jól van marketingelve. Sokszor nem is értem, bizonyos dolgok vagy emberek hogy lehetnek népszerűek, például a trash, amire nem tudom megérteni, emberek miért pazarolnak időt. Természetesen elfogadom, mondjuk, hogy elhiszem, hogy szórakoztató, de nem tudom átélni. Egyébként nincs bajom ezzel a jelenséggel, a világ folyamatos változásban van és én nem akarom senki sikerét elgáncsolni, mindenkinek ugyanolyan létjogosultsága van a piacon, aki nem ártó dologgal foglalkozik.
6.) Mennyire engeded meg magadnak, hogy amikor valamiben sikeres vagy, valamilyen célt elérsz, azt kellőképp meg tudd ünnepelni?
Legtöbbször az eredményeimet önmagukban sikernek érzem, ezért nem jut el az agyamig, hogy külön meg kéne ünnepelni. Ilyenkor általában Timi az, aki meglep valamilyen ajándékkal. <3 De néha van olyan eset, amikor úgy érzem, megérdemlem a jutalmat.
7.) Mások kimutathatják feléd az elismerésüket? Hogyan kezeled ezt?
Belegondolva rengeteg pozitív visszajelzést kapok a barátaimtól, ami egyrészt jólesik, másrészt javít az önképemen. Én sokáig nem tartottam magam talpraesettnek, de mikor több helyről ezt mondták, be kellett látnom, hogy ha többen gondolják ezt rólam, annak nyilván oka van. Ugyanez a helyzet azzal, amit manapság egyre többet hallok magamról, hogy nem bírom a stagnálást, nem bírok toporogni az élet útján. Szerencsére tisztában vagyok azzal, hogy mindenki valamilyen formában tükröt tart elém, amit nem szabad sem figyelmen kívül hagyni, sem túlértékelni. Úgy érzem, helyén tudom kezelni, ha több pozitív visszajelzés ér, azt igyekszem beépíteni, elhinni magamról, ha több negatív, akkor igyekszem javítani rajta, ha tudok.
8.) Milyen elismeréseket kaptál eddig?
Sokan büszkék rám, mert nem adom fel a kudarc és a rossz élethelyzet miatt sem, elismerőek az állhatatosságom és a fejlődési igényem, talpraesettségem miatt. Több visszajelzést kaptam, mikor legyőztem a saját korlátaimat, például amikor elkezdtem angolt tanulni, majd letettem a B2-t belőle. Támogatóak velem, bíznak abban, hogy amibe belevágok, az menni fog és inspiratívnak tartják, hogy kipróbálok dolgokat, megvalósítom, amit kigondolok. Én meg baromi hálás vagyok azért, hogy mindig hisznek bennem és kimutatják felém a jót is, de megmondják a kedvezőtlen véleményüket, ha úgy van.
Sokszor kapok elismerést a külsőm miatt - olyanért is, amiről tehetek és olyanért is, amiért nem.
Szoktam elismerést kapni a munkáimra - írás és festés terén is, főzés terén is, illetve most olyan helyen dolgozom, ahol egészen sokat dicsérnek az elvégzett feladataim és a személyes tulajdonságaim miatt is.
Vendégül láttam egyszer anyut és öcsémet karácsonykor, dubarryt és tiramisut csináltunk Chrisszel, és anya nagyon megdicsért, hogy nagyon finom volt minden, tetszett neki a hangulat és a díszítés.
Iszonyú büszke vagyok arra, hogy Björnnek mekkora rajongótábora volt anno. Volt olyan lány, aki odajött hozzám és bevallotta, hogy azért jött el a meetre, hogy élőben lássa őt. Azért ezt milyen cuki már?! <3
Hajdanán egy külföldi lolita beválasztott engem a kilenc leginspirálóbb loli közé. Teljesen el voltam ámulva rajta, hogy én itt litániákat írtam egy olyan nyelven, amit ő valószínűleg nem is ért (és a litániák, szóhasználat, nyelvtani központozás időnkénti teljes hiánya miatt a translate is kiszenvedi a lelkét szerintem), szinte csak saját készítésű ruháim voltak, a stílusom is egy kicsit szembe ment az akkor elfogadott szabályokkal, nem beszéltem külföldiül és egy kis országban élek, és mégis tudom őt inspirálni.
Az MD ugye olvasói pontozás alapján rangsorolja a versenyre küldött írásokat, a szervezők csak véleményt írhatnak, de általában jól szerepeltek a ficeim.
Fairy a mai napig imádja az első publikált történetemet - nem felejtettem el a feltöltést, csak nagyon nem úgy alakult, bocsiiiii! -, a két legsikeresebb kisregényemre pedig folyamatosan érkeznek csillagok, néha kommentek Watpadon.
Időről időre néhány barátom olyan dolgokban mondja, hogy jó lennék, amire én vagy nem gondolok, vagy nem gondolom, hogy tényleg jó lennék benne.
A három megjelenésemet is elismerésnek élem meg.
Ákos fodrásznak tanult, de mindig megdicsért, amikor magam vágtam a hajamat. Nem mondta sosem, hogy hibátlan, de ismerve a szakértelmem és a térlátásom hiányát abszolút jónak tartotta a végeredményt.
Amíg Conra jártam, nagyon lelkes voltam a para para iránt, imádtam és volt egy lány az előadók közül, aki vagy odajött hozzám és elmondta, vagy leírta nekem, erre már nem emlékszem, hogy mennyire jólesik neki, hogy mindig ott vagyok táncolni. Nem gondoltam, hogy pont engem jegyezne meg bárki, de az eset pikantériája nem ez volt, hanem az, hogy korábbi dolgok miatt meg voltam róla győződve, hogy ez a lány engem lenéz. Tök örülök, hogy ott elindult valami és azóta is jóban vagyunk.
9.) Milyen sikerrel kapcsolatos szólás-mondások jutnak eszedbe?
A sikernek ára van.
Ki mint vet, úgy arat.
Azoktól a dolgoktól leszel valaki, amit mások hülyeségnek tartanak.
Van, hogy összedől a kártyavár, de a lapok attól még megmaradnak.
Kockázat nélkül nincs siker.
Aki mer, az nyer.
Jó munkához idő kell, rosszhoz még több.
10.) Tudod támogatni jó szívvel a másikat a sikerhez vezető útján?
Igen. Mind lelkileg odateszem azt az energiát, mind szavakkal, vagy ha tudom, akkor tényleges segítséggel odateszem magam, hogy más sikerélményhez juthasson.
11.) Tudsz őszintén örülni más sikerének?
Persze. Kifejezetten örülök neki, ha egy szerettemnek sikerül valami, szívesen ünnepelem meg vele, dicsérem.
12.) A sikernek milyen ára volt a családodban?
A legsikeresebb családtagomnak apukám öccsét tartom, aki zoknikötő vállalkozást indított, a család nagy részének munkát adott (az anyai nagymamám és a keresztszüleim, a szüleim és apu barátainak is egy része ennek a vállalkozásnak dolgozott), nagyon optimista, energikus és inspiráló ember volt, és meghalt egy autóbalesetben vétlenként, amikor én nyolc éves voltam, ami iszonyatosan megtörte a családot. Az ő felesége továbbvitte a vállalkozást, de a kínai, olcsó áruk egyre növekvő népszerűsége végül kinyiffantotta. Pedig évekig az apu és általam tervezett mintájú zoknikat hordtuk, ami visszagondolva tök menőség.
A sikerről egyáltalán nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna, meg valahogy az maradt meg bennem, hogy a szüleim inkább kudarcként élték meg az életük azon részét, amit szorosan velük töltöttem.
Arra még emlékszem, hogy a keresztanyám szeretett volna egy negyedik gyereket már 40+-osan, ami aggodalommal töltötte el a nagymamámat, de egyetlen unokahugim rendben megszületett.
13.) Képzeld el, hogy eléred azt a sikert, amire vágysz.. Mi a legnagyobb probléma, amit ez okoz?
Ez egy nagyon fura kérdés és nálam már az elképzelés szakaszban problémák merülnek fel, ami valószínűleg determinálja, hogy meg tudjam teremteni szellemi szinten és a valóságban is ezt a sikert. Dolgozom rajta.
Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?
Újabb izgalmas feldobás a #BloggerKépző palettáján, újabb elgondolkodnivaló, újabb aktuális kérdés. A rövid válasz: Nem., de természetesen ezzel nem sokat mondanék, nem jönne le belőle, hogy mennyiben jó és mennyiben szomorú, hogy nem az lettem, aki szerettem volna lenni az életem különböző szakaszain.
Gyerekként teljesen meg voltam bolondulva Jackie Chanért és kaszkadőr akartam lenni. Akkoriban még semmi fogalmam nem volt a felnőtt létről, de ez nem zavart, én a jelenben éltem és mindent megtettem, hogy ügyes, fürge, hajlékony, bátor tanítvány legyek. Később, talán a tinikoromban körvonalazódott, hogy nincs olyan iskola, amibe ha felvesznek, akkor majd én is kaszkadőr leszek, annak valami speciális módja van, meg hát... inkább állatorvos szeretnék lenni. Ekkor már megfogalmaztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint valamelyik családtagom, én a magam útját akarom járni. Nagyjából 15 éves koromig nagyon be voltam zárkózva, nem igazán érdekelt sem a jövő, sem a legtöbb ember, sem az, hogy ami nem érdekel, esetleg fontos lenne mégis. Aztán jött a váltás. Talán az internetnek köszönhetően nyíltam rá a világra, meg jött a középsuli a fővárosban, ami teljesen másmilyen volt, mint az általános iskola egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit pereputtytól kezdve a főbb eseményekig. Két gyerekkori barátnőmmel osztálytársak lettünk szerencsére, ám nekem nagyon megtetszett egy alacsony, telt, szőke, szemüveges művészlány, aki bedugott füllel zenét hallgatott és rajzolgatott. A barátja akartam lenni és bizony annyira be akartam vágódni, hogy olyan dolgokat kezdtem el csinálni, ami addig nem volt jellemző - történeteket írni, újra rajzolni, musicaleket és a házi zenetáron kívüli zeneszámokat hallgatni. Ekkor lettem Mozart musical fanatikus, ekkor alkottam meg a művésznevem (ami eredetileg egy karakterem neve volt egy bepuccsolt kalandregényben), ekkor lettem kábé egy csapásra jó nyelvtanból és kezdett érdekelni az irodalom...
Az álmaimat, úgy éreztem, elvették tőlem, mert sem kaszkadőr, sem állatorvos nem leszek, viszont az első évben utáltam a közgazdaságtant, amit tanultam. Persze ráállt az agyam, rájöttem, hogy ebben tök jó vagyok és nagyon megszerettem. Három szakma versengett bennem a jövőre nézve, a magyar nyelv és irodalomtanár, a könyvelő és a pszichológus. Mindet elbuktam valamiért szép lassan. A pszichóhoz nagyon szorgalmasnak és jó tanulónak kellett volna lennem, ráadásul meghatározott óraszámban kellett volna tanulnom biológiát, már akkor emelt szintű érettségi volt a beugró, és bár belekezdtem a plusz órákba és a tanulásba, pár hét után mindketten nagyon kimerültünk a tanárnővel, úgyhogy mondtam, hogy szerintem ez off, ebben az állapotban egyikünk se húzza sokáig. A tanárságról akkor tettem le, amikor lementem tizenkettedikesként a kilencedikesekhez, akik úgy viselkedtek, mint egy megvadult majomház, és ott rájöttem, hogy mások elbaszott gyerekei miatt nem akarom telesírni felnőttként a párnám. A könyvelő iránnyal egy kicsit tovább jutottam, elmentem pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-ra, majd egy könyvelőirodában gyakornokoskodtam, méghozzá egy hónappal többet, mint kellett volna, mert szerettem ott dolgozni és a főnök is fel akart venni a vizsgáim letétele után. Ott az kaszált el, hogy két órát kellett csak oda utaznom, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, azonban el kellett volna végeznem estin a könyvelői tanulmányokat (nem volt más forma erre a szakmára), ez pedig végképp vállalhatatlan volt számomra.
Nyolc hónapnyi álláskeresés alatt eléggé elhalványultak az elképzeléseim arról, hogy mi és ki akarok lenni. Utóbbi kérdésre nem volt igazán válaszom, önmagamat akartam adni, azt a bohókás, szeleburdi, álmodozó, idealista valakit, aki voltam. Ebben az időben indult ez a blog. =)
Mióta csak karaktert váltottam - ahogy jellemeztem a 15 éves koromban bekövetkező totális fordulatot -, művész életet akartam élni. Visszatekintve erre volt is lehetőségem, csak... szétforgácsoltam a figyelmem, nem az ennek megfelelő dolgokkal töltöttem a legtöbb időt, és bizony az a kapcsolat is rengeteget elvett tőlem. Elkezdtem félni a sikertől. Fura, mert még mindig bennem van, bár már nem olyan erősen; vágyni arra, hogy dedikáljam a saját regényeimet, mégis rettegni tőle, hogy ott fogok ülni és fölém tornyosulnak az olvasóim. Sőt, elkezdtem kételkedni magamban. Tök jó visszacsatolásokat kaptam, a csapatom az én alapötletemet fogadta el FicBl@steren és meg is nyertük azt, az első Mindenízű Drazsé Kihíváson, amin indultam, rommá szedtek, de a következőn már dicsértek és a 2016-osat meg is nyertem. Ebben az időszakban írtam a két (mai napig) legnépszerűbb kisregényemet. A Kettőből egy népszerű volt, egy páran rajongtak érte és mi is fejbúbig voltunk a flow-ban, a Nők című novellám szerepelt az ezo sulim honlapján, ha jól emlékszem, a TK-s írószobás szösszeneteim is egész jól szerepeltek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok (olvasható is a hetero részlegben), elkezdtem erotikus hetero történeteket írni és akinek mutattam, odavolt érte, mennyire hatásos, több sorozatba írásába is belekezdtem, amikben nagyon támogattak - vagy az alapötlet, vagy az elolvasott részek miatt. Szóval... a kimutatható sikerek ellenére is sokszor kételkedtem magamban, hogy valóban jól írok-e, a témáim és ötleteim tetszenek-e másoknak is.
Igazából... már nem emlékszem, ki akartam lenni. És hogy ki akarok lenni? Önmagam. Sikerült olyan barátságot kötnöm magammal az elmúlt két évben, amilyenre vágytam volna, ha lett volna fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni ebben a kérdésben.
Mit csinálsz másképp, mint a szüleid
Ismét egy komolyabb hangvételű téma a #BloggerKépző oldaláról, de valahogy ennek is megvan a maga aktualitása. Tiniként talán anyu szemébe is mondtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Nyilván ez a lázadó, heves kor és egyáltalán nem arról szól, hogy észrevedd az ok-okozat összefüggéseket, hogy megértsd a dolgok működését, bennem azonban a kamaszkor lecsengése után is sokáig élt azt a vágy, hogy különbözzek anyámtól. Nem sikerült. Évek óta tudom, hogy az én sorsvonalam az övéhez hasonlít a legjobban a családból, tőle örököltem a habitusom, az eszem, a kreativitásomat, szerintem az érzékenységemet is. Annak ellenére, hogy nem beszélek vele, szeretem őt és hálás vagyok egy csomó mindenért, amit tőle tanultam és örököltem. Anya egy tök jó fej ember, csevegős, kacér, szenvedélyes, tájékozott, nyitott, szellemes, röviden egy olyan nő, akit simán bemutatsz a barátaidnak is. Apu ezzel szemben csendes, visszafogott, nehezen fejezi ki az érzelmeit és a gondolatait, viszont nagyon kitartó, racionális, sajátos a humora, és ha valaki otthon van azokban a témákban, ami őt érdekli, meglepően ki tud nyílni és rengeteget tud beszélgetni vele. Apa nagyon ritkán mondja meg a véleményét, mert nem akar befolyásolni, nem akar beleszólni senki életébe. Szerintem sokkal többet tud például rólam, mint amennyinek hangot adna. Talán úgy érzi, ha én nem beszélek róla, akkor jobb nem feszegetni. Nem hiszem, hogy nem érdekli, inkább túl tapintatos.
Én a kettejük egyvelege vagyok: általában csendes, de ha a közegemben és elememben vagyok, akkor szélvész tudok lenni és imádom. Van bennem egy csomó kétely, bizonytalanság, mégis a legtöbb dolgot folytatom, mert vagy hiszek benne, vagy szeretem csinálni. Viszont ha elvesztem a hitem, vége. Anyutól hozom a karakánságot, igazságbajnokságot, talpraesettséget, aputól meg a kitartást, a problémák elhallgatását. A humorom szerintem a kettejük egyvelege, imádom a rossz szóvicceket, a helyzetvicceket, imádok szócsatázni. Rosszul viselem a meglepetéseket, legutóbb is elbőgtem magam, amikor Timi átadta a Robival közös ajándékát, ezek inkább aputól jönnek, szerintem ő inkább kötött, mint rugalmas és a reakciói sem feltétlen átlagosak. Ez nem baj, aki ismer, aki szeret, az tudja ezeket és átlát a rövidzárlaton, vagy kérdez. Timi például megkérdezte, miután abba bírtam hagyni a sírást, hogy azért örülök-e. Persze, azért sírtam. Meg mert meghatódtam, meg szomorú lettem, meg mert meglepetés... Evvan, ilyen vagyok. =)
Amit szerintem nagyon másképp csinálok, mint a szüleim, az az életmódom. A párom mellett a legtöbb időt a barátaimra szánom, nagyon szoros kapcsolataim vannak és elég nagy társasági életet élek: társasozunk, szerepjátszunk, közösen megyünk ide-oda. Én élvezni akarom az életem, egyre kevésbé maradok meg egy olyan munkahelyen, ahol rosszul érzem magam és ha próbálkozom is túllépni ezen, akkor pszichoszomatikus tünetekben, betegségekben reprezentálja magát a váltási vágyam. Mivel élvezni akarom az életem, a prioritásaim is eltérőek, számomra fontosabb a minőségi közös idő, folyjon az akár interneten keresztül, mint mondjuk az, hogy időben lefeküdjek aludni. Kialvatlan és fáradt leszek, és? Majd kipihenem később, nem tragédia. Viszont egy jó beszélgetést, ha félbehagyok, sosem lehet pótolni.
Szerintem rengeteg időt fordítottam a saját személyiségem és lenyomatom fejlesztésére. Nem az a fontos, mit gondolnak rólam mások, az jóformán hidegen hagy, hanem hogy nyomot hagyjak az emberekben, emlékezzenek rám. Nem baj, ha utálnak, az két dolgot jelent, vagy irigyelnek valamiért, vagy baromira triggelek bennük egy lelki sérülést, de ezek rendben vannak, nem szerethet mindenki és én sem szerethetek mindenkit. Viszont az az Ikrek aszcendens dolgozik, akármit csinálok. Kommunikálok minden szinten, az öltözködésemtől kezdve a hangszínemen át a pontosan megválasztott szavaimig. Úgy érzem, ebben én sosem vagyok meggondolatlan és az örökös célom a megértés-megértetés. A szüleimmel ellentétben én szeretem a közösségi médiát - nem a pofakönyvet, azt pont nem szeretem, hanem az IG-t, most már a TikTokot -, nyilvántartok egy csomó mindent (Snitt, Moly, jegyzetben a feladatokat, a naptárba az eseményeket pl).
Szerintem én formabontó vagyok a szüleimhez képest - pirszingem lett, festem a hajam, megváltoztattam a családnevem, az álmaimat akarom követni, érdekel egy csomó extrém/réteg dolog, ki akarok tűnni a tömegből, tetoválást szeretnék, újragondoltam pár fogalmat, több nemzetiség ételét/italát/nasiját szeretem. Több dolgot csinálok azért, mert szeretném, mint azért, mert kell. Kicsit ide tartozik, hogy jogosítványt szeretnék, mivel anyunak sincs, a nagymamáimnak sem volt és eléggé megleptem ezzel a felmenőimet. Vagy hogy nyelvvizsgám lett, kedvtelésből megcsináltam három szakmát is (bármixer, forgatókönyvírás és svédmasszázs, noha utóbbiból nem szereztem vizsgát), és belekezdtem a szoftverfejlesztésbe, ami még mindig érdekel, csak nem tudom, lesz-e belőle valami.
Elvárom, hogy az, akivel együtt élek, függetlenül a nemétől, vegye ki a részét a háztartásban. A szüleim a klasszikus szerepekben érzik jól magukat. Ez nem azt jelenti, hogy apunak leszáradt a keze, mikor ő csinált hurkát és tört krumplit, vagy anyu sírva fakadt, mikor neki kellett felraknia egy képet, de amíg együtt éltek, jól el volt osztva, hogy kinek mi a dolga. Én ezzel szemben jobban szeretem azt, hogy mindenki csinál mindent és megbeszéljük, mikor ki mit tud az idejébe beilleszteni, így tehát Feri is főz, mos, takarít. Én nem szerelek, rakok fel polcot vagy képet, két éve abszolút bizonyítottam, hogy jobb, ha ezt másra hagyom. XD
Most ennyi jutott eszembe, de biztos lenne még.
Az álom munka számomra
Az előző poszttal igencsak a sűrűjébe vágtam ennek a #BloggerKépző témázgatásnak, hiszen nem csak igen komoly témát választottam, de meséltem olyan traumámról, amiről korábban nemigen és a bejegyzés hosszúsága is túlment a 11.700 karakteren. Laza három A4-es oldal. Úgy fest, tudok még kisregénnyi posztokat írni.
A mai téma sokkal vidámabb és meglehetősen aktuális. Bár jól érzem magam a munkahelyemen, meglehetősen messze van az álom munkámtól. Ez nem egy kiforrott dolog, valójában viszonylag rövid ideje gondolkodom rajta, mi tenne boldoggá karrier téren. Őszintén? Még mindig ugyanaz, mint régen: ha íróként meg tudnék élni. Sajnos sokkal kevesebb lendületem és ihletem van, mint hajdanán, de ez biztosan annak a hozadéka is, hogy megrágott, kiköpött és megtaposott az élet. Ha dolgozom, az időmet az utazás, a munkahelyen lét viszi el, ha nem dolgozom, rosszul érzem magam az életemben, szorongok, befordulok... Dolgoznék én részmunkaidőben, csak azzal nem keresem meg azt az összeget, amit szeretnék. Munka mellett mindig becsülendő, ha valakinek rendszeresen jut ideje a hobbijára, abból meg nekem több is van, ami időt, pénzt és helyet igényel.
Ma már körvonalasabb az álom munkám, mint régen. Alkotással szeretnék foglalkozni továbbra is, írni, festeni, fotózni, mélyremenő témákat boncolgatni tudatos, mégis szórakoztató és/vagy hasznos formában, illetve hiányzik a loli és a beöltözés is. Dolgozom rajta, hogy összeálljon ez egy vállalkozássá, amit nem feltétlen fogok vállalkozói formában űzni, inkább az én hozzáállásomat reformálom meg. Mindig úgy gondoltam, ezek hobbik, nem lehet belőlük megélni. Azóta számtalan platform jött létre, ami a befektetett munka arányában szép hozamot képes termelni: Kickstarter, Etsy, Patreon, Onlyfans (vonatkoztassunk el tőle, hogy a közösség nagy része szexuális szolgáltatásokra használja, nem csupán ezzel lehet ott eredményesen nyomulni), csak hogy párat említsek. Szerintem az elmúlt tíz évben megváltozott a tartalomgyártókhoz való hozzáállás is és ezt én kifejezetten örömmel fogadom. Emellett manapság egy aktív internetes személy közreműködésekkel is kiegészítheti a jövedelmét, ami ugyancsak egy számomra tetszetős lehetőség. A kérdés az, vagyok-e én ennyire aktív és szervezett, vagy tudnék-e/akarnék-e az lenni. Gondolkodom rajta.
Lehet, hogy nem a művészetemből fogok elsődlegesen megélni, de az is lehet, hogy mégis csak ki tudom találni azt a formátumot, ami nekem is fekszik és fogyasztható is, bevételt is termel. Ez lenne az álmom, élményeket gyűjteni, valamilyen alkotói folyamatban áttranszformálni mások számára és ebből a körforgásból megélni. Egyrészt nagyon melós és inspiráló lenne, másrészt lehet, hogy hatalmas változásokat hozna az életembe minden téren. Izgalmasnak tartom. Ez egy olyan cél előttem, ami a közelmúltbéli mélypontjaimon kitartást és reményt adott. Tök sokat dolgoztam magamon, a gondolataimon, az elképzeléseimen, míg vergődtem a szarban a munkanélküliség miatt. Egyelőre nem annyira látszik, de már az is hatalmas ajándék és lehetőség, ha nem gáncsolja magát az ember.
Véleményem a függőségről
Kicsit szeretnék több posztot a blogra, de nem is nagyon van időm írni, meg sokszor a gondolataimat IG-re írom ki, vagy ha túl kifejtős lenne, mire géphez kerülök, már nyoma sincs. Ezen kívül van bennem egy csomó megfogalmazatlan téma, kérdés, és régen is a fejlődésemre koncentrált ez a felület, hát próbálok kitalálni valamit, hogy ezek a levegőben lógó valamik formát öltsenek, ezért szemezgetek a #BloggerKépző témáiból, mert nagyon tetszenek.
Rögtön egy nagyon izgalmas és valószínűleg megosztó témát választottam, de a függőség valamilyen formában mindig kíséri az életemet. Először gyerekként találkoztam vele, a szüleim láncdohányosok voltak és egyedül a hálószobákban nem cigarettáztak, így minden holmink beitta ennek szagát, a falak és a függönyök megsárgultak viszonylag rövid idő után tőle. Ez nekem, aki folyton házon kívül vagy a szoba mélyén töltöttem az időt, kisebb problémát jelentett, az osztálytársaim azonban elkerültek a dohányszagom miatt, a kabátomat nem tehettem a fogasra, mert piszkáltak érte a többiek. Nagyon kellemetlen volt, főleg azért, mert ez abszolút független volt tőlem. Valószínűleg annyira bántott, hogy ilyen atrocitások értek vagy annyira szégyelltem, hogy senkinek sem szóltam róla, ennek ellenére meghatározta a dohányzáshoz és a függőséghez való hozzáállásomat. Tinédzserként mélyen elítéltem azokat a korombelieket, akik füstöltek, és miután a szüleim végre felhagytak a lakáson belüli cigizéssel, messze kerültem a dohányfellegeket, fintorogtam, ha megcsapott a szaga. Úgy gondoltam, én aztán soha, de tényleg soha nem próbálom ki, aztán megismertem Milánt. Ő néha apparátus mozdulatokkal pöfékelt, meg hozott nekem egy doboz szegfűszeges Djarumot, hogy ez nagyon finom és ki KELL próbálnom. Igyekeztem lerázni, morogtam vele, hogy nálam jobban senki se tudja, milyen, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy az aktív dohányzás mennyivel másabb a passzívnál. Jó, egyszer beleszívok, de soha többet és ha még egyszer ezzel jössz, mehetsz is haza, vissza se nézz. Nem találtam élvezetesnek. Fincsi volt a szegfűszeg íz az ajkamon, kellemes volt az illata, maga a dohányzás, a füst a számban, lenyelve viszont egyáltalán nem hozott lázba. És ő, ígéretéhez híven nem kínált sosem mással. Ezután egyre több karakterem kezdett dohányozni, volt, akinek csak pótcselekvés volt, akadt, akinek ez a stíluselemét képezte... Közben megismertem korombelieket, akik ízesített cigit szívtak, megszületett Deon, aki rituálisan gyújt rá, kiélvezi az első slukkot, mert az más, mint az összes többi, gyűjti a különleges keverékű szálakat az ismerősi köréből, és bizony én is bele-belekóstoltam mások cigijébe. Egy isteni volt, egy áfonyás, vékony szálú, pattintós, még Kishitől kértem egy slukkot. A mentolos egyértelműen nem az én világom, Csiga cherry-vaníliása pedig csak passzívan finom. Kipróbáltam szivarkákat, egyszer szivart is, és mivel bene után egyetlen nemdohányzó fiút se tudtam összeszedni, nagyon ritkán becsatlakozom a dohányzásba. Feri szív Heetset, azok egész izgalmasak, mégsem érzem úgy, hogy rendszeresíteni akarnám, költenék erre a szenvedélyre. Jobban élvezem, ha valamelyik dohányos karakteremmel élhetem ki ezt a függőséget. És... belegondolva még egyikük sem szokott le. XD
Hajdanán megmondták nekem, hogy hajlamos vagyok a függőségre, lehetőleg ne próbáljak ki semmilyen drogot, ne fogyasszak rendszeresen alkoholt. Kábítószerrel a mai napig nem volt dolgom, amit egyáltalán nem bánok, én nem gondolom, hogy mindent ki kéne próbálni. A fű érdekel, ám ha kimarad az életemből, nem fog hiányozni. Az alkohol meg ugyanúgy nem vonz, mint a cigi. Oké, a koktélkészítést nagyon élveztem és imádok koktélt inni, de egy-egy görbe este után akár évek is el tudnak telni tök simán. Az én függőségem az írás volt. Kamaszként erősen grafomán lettem és amikor a történet gyorsabban pörgött a fejemben, mint le bírtam volna jegyezni, abbahagytam a lepötyögését, csak éltem, éltem, éltem és éltem a sztorit. Közben nem ettem, nem ittam, nem aludtam rendesen, nem tartottam a kapcsolatot a barátaimmal, a programokon félig voltam jelen... Na abból kemény volt kiszállni. Két olyan nyarat nyomtam le középsuliban, amiben minden lényegtelenné vált a történet mellett és tulajdonképpen bene hozott ki ebből a helyzetből. Valamivel később meghívást kaptam a FicBl@sterre, amibe minden szabadidőmet beleöltem, majd mikor annak vége lett, írtuk Nicoval és Timivel a A falka munkacímű folytatást, mígnem beláttam, hogy ez így nem oké. Nem vezetett sehova a történet, önmagában nem állt helyt, az előzmény azonban eltűnt a netről a Töviskapuval együtt. Kiszálltam, vége lett. Egy ideig szörnyű érzés volt, aztán Nico elpanaszolta, hogy a fórumsztori, amibe becsatlakozott, annyira rossz, hogy nem tudja kibontani se a karakterét. Érdekelt a karaktere, az volt Asame. Így indult el 2011. október 11-én a Kettőből egy, megálmodtam Deont, mert annyira tetszett a felvetés, megírtuk az első posztokat. Akkoriban még a TK ficblogjában futott a sztori, ahonnan emiatt kiutáltak minket és egy nagy balhét követően átléptünk Drive-ra, májusban pedig csatlakozott hozzánk Timi Jeremyvel. Ez volt az igazi, mindent elsöprő őrület. Imádtuk. Ezzel keltünk, ez járt az agyunkban egész nap, ha volt öt perc szünetünk, már írtunk is valamelyik, futó doksinkba pár mondatot. Általában három-hat doksit futtattunk, aminek most van meg a böjtje, mivel az idővonalat nem állítottuk össze, így mióta dolgozom a sztori összerakásán, nagyjából vért izzadok rajta. Szóval... ez volt a mindenem. Tudtam, hogy kiadásra nem lesz alkalmas sosem, sőt, a lányok is tudták, mégis lehetetlenül imádtuk. Nem is tudom, hány év után iktattam be először szünetet. Kellett, nem bírtam mást írni. A Kettőből egy mellett a szerepjáték volt még a szenvedélyem, közben loliztam, volt egy kis cp, benével állandóan rendezvényekre jártunk... Kellett a szünet. Immár kisebb gőzzel írjuk, én inkább összerakni próbálom a meglévő részeket - ami amellett, hogy nagyon nehéz, iszonyat sok anyagot jelent, sztoriidőben kábé húsz év -, azonban bármikor rá tudunk függeni egy-egy részre. Én legutóbb múlt héten nem bírtam letenni, a fél éjszakát olvasással töltöttem, és ezzel a csajok is így vannak.
Miután a teljes függés már nem fenyegetett a Kettőből eggyel, jött egy másik. Ennek már nem az élvezet volt a célja és oka, hanem a problémákból, szar helyzetből való kiszakadás. A játékfüggőség. Az okostelefonok megjelenésével kezdődött, én elég hamar rákattantam a valóságban sétálgatós, de virtuális világban való szörnykeresésre (már nem is emlékszem a nevére, pedig hogy szerettem...), az állatszimulációk közül is volt egy, ami beszippantott, majd kijött a Pokemon Go, imádtam a CSI: Hidden crimes-t, rengeteg escape roomot pörgettem ki, Travian, mobilos Sims, Cut the rope, Bubble witch saga, Candy crush, alkimistás játékok, Alien hive, ... Tök sok évig nem volt tudatos, hogy amikor teljesen ráfüggök egy játékra, akkor valójában be vagyok fordulva és odázom a problémáim kezelését. Mióta ezt helyre raktam a fejemben, jobban tudok uralkodni ezen az állapoton. Az a mozgatórugó, hogy a játékokban meg tudom oldani a feladatokat, tovább tudok lépni a pillanatnyi ponton, jutalmakat kapok, építkezni tudok vagy gyűjteni valamit. Néha még is így belecsúszom abba, hogy "jó, ezt még megcsinálom, oww, basszus, még az is van, jaj, a másik játékban is most van event", de már sokkal könnyebb ezt helyén kezelni, illetve vannak napok, amikor egyszerűen nincs kedvem, indíttatásom játszani.
A függőség megjelent valamikor a húszas éveimben egy másik formában is. Elkezdtem egyre jobban attól a helyzettől félni, hogy függésben vagyok egy másik emberrel. Nem kapcsolatfüggőségre gondolok, hanem arra, hogy amikor együtt élsz valakivel, igenis össze vagytok kapcsolódva, függtök valamilyen szinten egymástól. Évekig nem volt tudatos ennek a félelemnek az oka, utólag teljesen nyilvánvaló, hogy egy bántalmazó kapcsolatban éltem, ami tudjuk, hogy szép lassan lesz pokol. Apránként szeparál el a másik a baráti köröd nem kívánatos tagjaitól, építi le az önbizalmad, hited, ambícióid, terveid, vágyaid, hogy ne legyen ok és út kiszállni a kalitkából. Fokozatosan veszti el a bántalmazott fél a kontrollt a saját élete felett, így válik egyre inkább kiszolgáltatottá. Na, én ettől rettegtem. Amúgy is egy borzasztóan öntudatos, önállóságra vágyó tini és fiatal felnőtt voltam, ezért annak a gondolata, hogy nem én döntök a saját dolgaimról, iszonyú félelmetes volt számomra. Az más kérdés, hogy mennyire lett ez, a lényeg, hogy kiszálltam a cirkuszból, tanultam belőle. Nem eleget, mert egy újabb vakvágányra és egy lelkileg bántalmazó kapcsolatba léptem, de ez a lecke már elegendőnek bizonyult. Én úgy érzem, megvan az az egyensúly a Ferivel való kapcsolatomban, amiben jól érzem magam, mindkettőnknek megvan a saját baráti köre, de kedveljük egymás barátait, mindkettőnknek megvan az énideje, bármennyire is igényeljük a közös időt, megbeszéljük a döntéseinket, terveinket. Mivel megbízhatok benne, nem ijesztő a függőség gondolata, sőt, tavaly majdnem egy fél évre ágyba kényszerültem a kezeim miatt, akkor ő látta el a háztartást, ő dolgozott. Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor éreztem koloncnak vagy itthon hagyott háziállatnak magam, de szerintem ő nagyon jól kezelte az egészet.
Van azonban egy ennél sokkal-sokkal nagyobb félelmem függés témában. A gyógyszerfüggőség. Zsigerileg rettegek tőle. 2020. februárjában elmentem egy pszichológushoz, mert nagyon rosszul éreztem magam lelkileg. Eleve ott volt egy bántalmazó kapcsolat, vetélés, válás, egyéb fincsi lelki traumák a hátam mögött, de dagonyáztam az öngyűlöletben a lelki bántalmazás miatt és pont pár nappal korábban szakítottam krisszel. Összefoglalva: össze voltam törve és rohadtul sebezhető voltam. A pszichológus felismerte, hogy mennyire rossz a helyzet, ezért azt a javaslatot tette, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy pszichiáterrel és azt bizonygatta, hogy valószínűleg valamilyen gyógyszerrel kell majd stabilizálni a hangulatomat. Na ez olyan volt számomra, mintha egy lángoló kemencébe próbáltak belegyömöszölni, minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a nyugalmam, ne lássa a halálos pánikot rajtam, nehogy akaratom ellenére olyan helyzetbe kerüljek, amire egyébként semmi szükségem nem volt. Elmondtam a nőnek, hogy az életemet hiba nélkül vezetem, dolgozom, eszem és alszom, ahogy tudok, sportolni járok, minden nap beszélek a barátaimmal, tehát annak ellenére, hogy ramatyul vagyok, valszeg depressziós tüneteim is vannak, élem az életemet, ahogy kell. Ő meg erősködött. Valahogy letudtam azt a maradék fél órát, aztán krisz jött értem, komolyan mondom: hála égnek!, mert úgy kiborultam... Pánikroham tört rám, ami hullámzott a következő két hétben még. Be voltam rezelve teljesen, hogy igazából nem is vagyok szinten, csak bebeszélem magamnak, mert így nem zárnak pszichiátriára, nem tömnek gyógyszerekkel... Folyamatosan szükségem volt megnyugtatásra, pozitív visszajelzésekre, hogy nem, nem, nem annyira rossz a helyzet, csak az a pszichológus nem volt elég képzett, hogy foglalkozhasson velem. Szabályosan rettegtem tőle, hogy ha másik szakemberhez fordulok, felír valami szart, ami aztán átveszi az életem felett a kontrollt és amikor le akarom tenni, úgy fogok járni, mint a Rekviem egy álomért valamelyik szereplője. Iszonyatos volt. Két év telt el azóta a traumatikus alkalom óta és ez az első, hogy úgy tudok róla mesélni, hogy nem tör rám az akkori rettegés, nem kezdek el bőgni. Ez alatt a két év alatt többekkel beszélgettünk gyógyszeres kezelésről, nem egy embert ismerek, aki így állt talpra, vagy gyógyszer segítségével tudták stabilizálni a betegségét, és sokat javult a saját esetleges gyógyszeres kezelésemhez való hozzáállásom, de ha lehet, inkább életmódváltással, sporttal, feladatok megoldásával, vagy valami mással próbálkozzunk.
Vannak emlékeim arról, hogy mindigis féltem függeni mástól és attól, hogy elveszítem a kontrollt, az irányítást. Azt hiszem, a függőségtől ezek tartottak távol, kivéve a játékokkal kapcsolatban, mert azt nem tartottam veszélyesnek. Nyilván ha pénzem is ráment volna, más lett volna a helyzet, de nem vagyok az a költekezős fajta, így ez a veszély nem fenyeget.
Márciusi helyzetjelentés
Hihetetlen, hogy már egy csak egy hét van ebből a hónapból, úgy elrohant. Idejét sem tudom, mikor ültem utoljára Hajnau elé - ő a laptopom -, ami annak köszönhető, hogy lett munkám. Egy lakásokat kezelő cég látott bennem potenciált és a kisfőnököm nagyon értékeli, hogy csinálni akarom, 'legyünk rajta túl', precíz és rendezett vagyok, gyorsan átlátok mindent, önállóan tudok dolgozni, ugyanakkor jól érzem magam a meglévő csapatban. Volt egy másik hely is, ami nagyon tetszett, de messzebb van itthonról, kevesebb pénzt ígértek, itt azonban még az angolt is szintre hozhatom, ugyanis a vezetőség külföldi, talán egy kivételével senki se beszéli a magyart, vannak külföldi kollégák is. Nem mondom, hogy könnyű például így végigülni egy-egy két órás meetinget, de bízom benne, hogy egyre nagyobb része fog aktivizálódni a tudásomnak. Motivált vagyok, noha három retek napot tudhatok épp magam mögött, viszont szinte minden nap dicsérnek, ami nagyon jólesik.
Jobban érzem magam lelkileg, de ez a 15-20 fokos hőingás kikészít, minden este hasogat a fejem, pedig szeretnék foglalkozni azzal a sok projekttel, amiket elkezdtem csinálni vagy tervezni. Remélem, egyre kevésbé lesznek hidegek az éjszakák és szépen kitavaszodik mihamarabb.
Sajnos nem tudtam indulni a Létigen második pályázatán, túlságosan sok minden szakadt a nyakamba, de igyekszem megírni azt a két novellát (vagy hármat?), amiket kigondoltam pályázati anyagnak, aztán elválik, a próbaolvasáson milyen reakciót kapnak, így tehát pályázni fogok velük, vagy megosztom veletek Nuuvellán.
Az elmúlt időszakban nagyon intenzív álmaim vannak, szültem, voltam valakinek az esküvőjén, volt egy sokkoló rémálmom, amiben bajra éhező katonák félholtra vertek egy fiút a száguldó vonaton, majd sorra megerőszakolták, és senki se mert semmit tenni, nehogy ő legyen a következő áldozat, ma reggel már nem is tudom, mit álmodtam, csak azt, hogy szinte pánikig fokozódott a rajtam lévő stressz.
Helyzetjelentés, támogatási lehetőség
Nagy munkák folynak a háttérben, amikről egyelőre nem szeretnék írni, majd csak akkor, amikor már elkezdenek materializálódni. 2014 során észlelhető egy óriási törés a blog életében, rengeteg olyan esemény történt velem, amiből egy is sok egy életre, és bizony kellett néhány év, hogy feldolgozzam őket. Úgy érzem, most kezdek túllendülni, újra egyre több alkotói munka foglalkoztat, sokszorosodnak az ötletek a fejemben, egyre több az ihletem is. Hiába, a bátor tigris éve van...
Jó lenne ráállni arra, hogy havi legalább egy posztot megírni, havi egy játékot játszani, fejleszteni szeretném a festést, egyre többet szeretnék írni, egyre több megjelenést szeretnék, szívem szerint többet foglalkoznék a fotózással, illetve rendszeresíteni kéne a Kettőből egy feltöltését is. Sőt, hiányzik a loli, újra elkezdett érdekelni a craftolás és beöltözés. Nem hívom cosplaynek, mert nem létező karakterek érdekelnek valamelyik fandomból, hanem a saját fantáziavilágomban lévő dolgok. Hogy ebből mi valósul meg, majd év végén visszanézünk rá, nyilván szerepet fog játszani benne az anyagi helyzetünk, ami nem túl rózsás és hogy ha végre találok munkát, az milyen lesz időben és terhelésben. Ha támogatnád alkotói tevékenységeimet, oldalt megtalálod a Ko-Fi és a PayPal linkem most már.
Kikerült a linkek közé Nana AO3-as profilja, és meglepve vettem észre, hogy még nem szerepelt ott az Így neveld a regényedet blog, így pótoltam. Átrendeztem a címkefelhőt, azok a címkék már nem szerepelnek, amik nem aktuálisak az életemben, így könnyebb benne keresni.
Kirobbanó évkezdés
Attya ég, megint több, mint fél év eltelt a legutóbbi bejegyzésem óta. Legutóbb a Nuuvellás felpakolásról írtam, ami aztán jól félbe is maradt, mert úgy láttam, nem igazán van igény LMBTQ tartalomra ott, a történeteim olvasottsága épp csak túlhaladt a nullán. Igen, az ilyesmi eléggé elveszi a kedvem. Meg aztán jött egy Létigen folyóirat pályázat, amire nagy lendülettel írtam is egy novellát, amit a szerkesztőség beválasztott, szóval az első számban, elvileg még a hónapban lesz egy megjelenésem. Tervezem egyébként valamikor folytatni a Kettőből egy felpakolását is, de a jelenlegi egy-két év annyira kusza és darabos, hogy egyszer csak elszakad az ékszíj, aztán valahogy nehezen, de elkap újra a gépszíj. Jó, jó, ez egy rossz szóvicc volt. Vannak részek, amiknek az újraolvasása kész kínszenvedés, tekintve, hogy Deon már a harmincas évei közepén jár a fejemben, meg hogy vannak olyan részek, amik húsz-harminc oldalasak. Ha visszamehetnék az akkori önmagunkhoz, szólnék nekik, hogy csajok, készítsetek vázlatokat, mi mikor játszódik, ki hány éves, mi mit követ, ÉS fejezzétek be a részletek nyújtását, mert javítani nagyon nem lesz vicces. De már mindegy.
Végre valahára decemberben Norbi publikálta a három éve húzódó novelláskötetet a FIOK csoportból és bár egyelőre csak drive-on érhető el, ha minden jól megy, Google Könyvekbe és hasonló platformokra is fel fog kerülni, sőt, tervez a kötet alkotóival interjút készíteni. Szóval ha olvasnál sci-fi és fantasy novellákat, amik illusztrálva is lettek, illetve érdekel az egyetlen sci-fi novellám, ami természetesen nem mentes a fő témámtól sem, akkor vesd rá magad a Történetek a F.I.O.K. mélyéről című antológiára.
Tavaly újrakezdtem a festést, ami tiniként szörnyen érdekelt és imádtam csinálni. Hát... a színvonal még nagyjából ott tart, de élvezem és egy-két munkámmal igencsak meg vagyok elégedve. Aztán tavaly novemberben kiléptem egy nagyon lélek- és idegölő munkahelyről, azóta állást keresek sajnos nem túl nagy sikerrel, közben újrakezdtem a LoLozást, amit nagyon élvezek. Kiderült, hogy csomó barátom, ismerősöm tolja, két hónap alatt 11 szintet emelkedett az accom, ami azért csodás, mert főképp a TFT-t szeretem játszani. A varázskönyvet most kivették, az a másik kedvencem, meg Ninja és Feri mostanság Arkoznak inkább, de nem baj, eljátszogatok én magamban is. Ha nem füstölne el Hajnau, valószínűleg beindítanám a Twitch csatornám még a lámpalázam ellenére is. Amúgy fun ötleteim voltak hozzá.
A háttérben írok egy het történetet. Gondoltam rá, hogy felpakolgatom a kész részeket Nuuvellára, de nem akarok túl nagy szüneteket tenni két rész közé, annyi meg még nincs kész, hogy hónapokra előre legyen heti egy részem. És bevallom, az elmúlt egy hónapban ott a folytatás a fejemben, csak nem bírom rávenni magam az írásra. Igazából elég meglepő, hogy ma össze tudok hordani egy egész posztra valót, az állandósult lehangoltságom meg szokott akadályozni ebben. Na mindegy. A háttérben íródó történetről annyit lehet még tudni, hogy low fantasy, a főhősöm pedig egy húszas évei elején járó boszorkány. Egyelőre a projekt címe Spirál, de még az sem biztos, hogy ez marad a végső cím, szóval ezért sem akartam még feltölteni.